értem

Elvárja, hogy egy rakás dolgot megtegyek, egy rakás dolgon változtassak, de amikor megkérdezem, hogy ugyan nem ugrana be vasárnap este csak egy pár percre, mert már régen láttam, akkor olyan kelletlen a hangja a telefonban, hogy kottázni kéne... Meg is mondtam neki, ha ez neki kötelesség és nem öröm, akkor hagyjuk az egészet, de akkor ne várjon már el tőlem se dolgokat. (Ui. ha nem lát, mert telefonon nem lát, akkor mit fáj neki, hogy nézek ki?) Tovább nem kell erőltetni ezt a kapcsolatot sem. Persze a válasz, hogy jó, persze, hogy benéz. Ebben édes, semmi "persze" nincs... Legyek átkozott, ha a kedvére teszek ezentúl, mert gondolkoztam rajta, hogy esetleg..., de nem!

Bár mekkora poén lenne, ha tényleg megtennék mindent, és elkészülne a nagy mű, a bombanő (muhaha, bazd meg), és akkor megkérdezném, hogy elégedett vagy, szívem? Igen? Akkor pá, aranyom, a soha többé viszont nem látásra és otthagyni... Az évszázad bosszúja lenne!

Őszintén, már nem is magamra gondolok... hozzászokom lassan, hogy az emberiség szerint nekem a csillagokat is le kell szednem az égről, cserébe meg lóf... se, de! Ez az ember gyereket akar. Szülőnek is ilyen kelletlen lesz, ha a gyerek kér tőle valamit? Vagy úgy gondolja, hogy kizárólag amikor neki kedve szottyan, mint a napkirály leereszkedik a pórnéphez és benyit a gyerekszobába? Amúgy meg semmi? Szomorú kilátások ezek és sok gondolkodni valót adnak nekem...

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.