Éjjel kettőkor a telefonom menthetetlen károsodást szenvedett, lángra kapott és elégett, amikor alvás helyett fel lettem hívva és keresetlen szavakkal lett a tudtomra adva, hogy a napnak ebben az órájában munka helyett mit és hogyan kellenne nekünk voltaképpen csinálni is...

Igen, a telefonszex fejezet is kipipálva.

Múlt vasárnap csatlakozott a Mondd, eszel te rendesen?-klubhoz (elnök: anya) Amúgy tudja, hogy nem mindig, így aztán

ma reggel épp junk food-ot shoppingolok magamnak, jön is az sms, hogy úgy látszik neki kell főznie rám, mert különben vagy éhen veszek, vagy csak szemetet eszem (amúgy nem klasszikus junk, csak félkész kajákról van szó).

A normálistól eltérően holnap is dolgozom, mert egyrészt nagylelkű vagyok, másrészt kell a lé, hogy elmehessek a Molyember földjére. Általában vasárnap a mi napunk, de most ő nem lenne vasárnap, de becserélte magát szombatra.

Még a jegyek sincsenek meg a Molyemberhez, de már most tudja, hiányozni fogok!

Szódabikarbónát!

Minden országnak olyan van, amilyet megérdemel.

De lássuk. Az éjszaka közepén harmadmagaddal autózol hazafelé, amikor egy régi lőszergyár mellett elhaladva valami vörösen izzó szemű, dögnagy szárnyas lény rabol rá a kocsira és ugyan hiába taposol bele, azt a valamit lehagyni nem lehet. Épp hogy beslisszolsz otthonod ajtaján.

Éjjel kurvára ugat a kutya a pajta mellett és te persze kimész, de attól, amit látsz egész éjjel töltött puskával, ébren dekkolsz a hálószobában. A kutya nincs meg reggelre, és soha nem kerül elő.

Az ominózus lőszergyár romjai között korzózol (mert hülye vagy), amikor valami borzalmas kerül elő az épületek mögöl és feltett szándéka, hogy téged kinyúvasszon... Hazatépsz ezerrel, és azt hiszed otthon már jó lesz, de a rém bebámul az ablakodon.

Isten hozott a Molyember földjén!

Amerika történeleme rövid, kultúrája sekélyes, de amíg nekünk köcsögduda, matyóhímzés, honfibú jutott, addig nekik 51-es körzet, Molyember, Bigfoot, és töméntelen ufó.

Mert nálunk aztán egy pillanatra sem lehet megvádolni a kormányt, hogy komplett települések teljes lakosságán végezne orvosgenetikai kísérleteket, persze szigorúan az érintettek tudta nélkül; de a fegyveres erőink sem kerülhetnek gyanúba, hogy idegenektől summantott technológián ülnének.

De konkrét példát is tudok hozni: ha ott kint meggondolatlan fafej módjára indián temetőre építed házad, egy perc nyugodalmad nem lesz többé, míg kis hazánkban semmi, az ég egy adta világon semmi sem történik, ha valami elfelejtett temetőre építkezel. Ha kint botor módon előbányászol egy igazi emberi koponyát és hazahurcolod, hát biztos lehetsz benne, egykori tulajdonosának szelleme soha véget nem érő látogatása fog szerencséltetni; míg otthon addig tanulmányozod békében és nyugalomban, míg le nem vizsgázol, majd nagylelkűen lepasszolod egy hasonszőr egyénnek, akinek álmát ugyszintén nem zavarja meg semmi, max. a vizsgaidőszak közeledte. Poltergeist? Nálunk? Ugyan!

Kéne már egy ufóinvázió, nagyon kéne.

mármint amit én egy adott férfival mívelek, az amúgy annyira idegen tőlem, a személyiségemtől, hogy szerintem átcsúsztam egy párhuzamos világba.

100%-kal kevesebbet költök nyálas regényekre, ellenben egy vagyon ment már telelfonra, és sms-ezésünk kötetekre rúg (korhatáros irodalom szekció).

Továbbá tegnap éjjel rá kellett döbbennem, magam is képes vagyok produkálni az ún. "bagzó macska" tekintetet.

Immár első kézből van bizonyíték, hogy hiába ruháztam be egy pöttyös-szalagos-fodros bugyingóba, a célközönséget mintegy 5, azaz öt másodpercig kötötte le maga a tárgy, a hatodik másodperctől már inkább belenyúlkált.

Hajh, isteni szerencse, hogy nincsenek kamerák az épületben.

A Sherlock-házban kellett rádöbbennünk, ebben az országban 120 éve változatlan a vécétartályok dizájnja. Töketlen társaság.

a preparált fotőj.

Abba ha beléülsz, és a főhős tüsszent, akkor hirtelen vizet kapsz a pofádba, csak hogy tudd. A 3D-ben feléd repülő tárgy már nem elég, a füled mellett sűrített levegő süvít el, hogy biztos ami biztos, infarktust kapj. Ugyanígy, dramaturgiailag megfelelő pillanatokban a fotőj kedvesen bal vesén rúg, ha pedig rovarok támadnak a sztori szerint, akkor a szék alól alattomosan nagy nyomású levegő csipkedi a lábszáradat, mihez tartás végett. Csodálatos a tudomány.

Na, már megint.

Egy percig nem lehet azzal vádolni, hogy érteném a férfiakat.

De ők se magukat.

Itt van ő, aki egyszerűen képtelen elszakadni attól, hogy én milyen pici vagyok. (Nem vagyok én törpe, de hozzá képest...) Folyton azzal van elfoglalva, hogy milyen cuki pici cipőim vannak a cuki pici lábikóimon, milyen cuki pici bugyijaim vannak (aha), hogy kábé két kézzel átéri a derekamat. Egyszer megkértem, hogy ugyan vegyen erőt magán, és ne emlegesse fel a méreteimet minden ötödik percben. A 10. perc után kirobbant belöle, hogy erre képtelen, majd ezután vagy tízszer el kellett mondania, hogy pici, pici. Mikor megkérdeztem, ugyan mi készteti erre, közölte, nem tudja, csak muszáj neki. Őrület. Miss Midget Lollipop-nak hív. De jó nekem.

Szóval elmentünk A-val, egykori osztálytárssal, jelenlegi hitsorsossal a szigeten, egy görbe napra Londonba.

Mivel voucher-el egy fő ingyen volt, elmentünk a Tussaud's-ba. Amit amúgy én már 8 éve sem szerettem, mert nagyon drága, ahhoz képest, hogy randa viaszbábukat lehet bámulni úgy, hogy ha valamit le akarnál fényképezni, akkor a hülye bábu nem, csak a világ emberi populációjának fele lesz rajta a képen, mert eléd állnak, meg a bábu mellé-alá-fölé-mögé. Na jó, a horror része jó volt, mert itt igazi emberek hozták ránk a frászt. Aztán, mivel közel volt, megnéztünk Sherlock fiktív lakhelyét, a Baker Strassén, ez A-t teljesen lenyűgözte echte viktoriánus lakberendezésével, az utolsó szögig lefényképezett mindent (és most hadd legyek sznob: engem nem lepett meg annyira, mert 6 éve alaposan kiműveltek a belle époque, fin de siecle lakáskultúrájából).

Végül tettünk pár kört a Regent's Parkban, ahol megvitattuk a világ jelenlegi állását, és abban önnön helyzetünket. Kiderült, bár évek óta nem találkoztunk, vele is teljesen azonos nézeteket vallunk, sőt hasonló terveket szövögetünk, értsd: itt létünk csak egy állomás a hosszú távú tervek sorában, és megfelelő konstellációban innen is tovább állunk majd.

először is baromira sorry vagyok, hogy újfent, ismét, s megint erről lesz szó, de akkor is, én nekem most ez a jó. Nyár van, hadd legyen már nekem is jó kicsinyt.

Tehát. Mivel vagy pont ellentétes időben dolgozunk és egyikünk mindig alszik a normál halandóknak fenntartott napszakban (nappal), vagy egyidőben, de különböző helyen dolgozunk vagy épp saját különbejáratú ismerőseinkkel és barátainkkal élünk társadalmi életet, így a közös dolgaink 90 %-a telefonra és sms-re van komponálva.

Szerdán együtt voltunk tréningen, de túl sokan voltak, ezért tréning alatt is (tudom, ez nem szép) ment az sms-ezés, hazafelé a buszon nem volt egymás mellett hely, így kb. 20 sms-t váltottunk, amit végül ő megunt és a busz közönségének legnagyobb döbbenetére, másfél méter távolságból felhívott telefonon. Csütörtök éjjel különböző helyeken dolgozunk, mégis együtt néztünk tévét, telefonos körkapcsolással (amúgy a bűn rossz The Grudge 2-t, de kiderült, mindketten szeretjük a hülye horrorfilmeket). Ahogy péntek reggel 8-kor vége lett a műszaknak, még felhívott 15 percre, aztán a hívás után még 15 sms következett, egyikben -mivel ismeretlen okból megvadult,- közölte, ha most a közelében lennék, akkor ő engem úgy, de úgy... erre írtam vissza, hogy akkor valszeg soha többet nem tudnék lábra állni, pedig ha befejezem a reggelit, húzok el Londonba, hogy legyen a egy görbe napom.

ahol Frédi cica van

Gyenge 14 évvel ezelőtt nagy nézője voltam az X-Aktáknak (konkrétan ráragadt az arcom a képernyőre, de D. még ezt a rajongást is tovább tudta fejleszteni). Na. Volt egy epizódja, "Gender-bender" címmel (tartalmi ismertetőtől eltekintenék), melyben írókám egy keresztény jellegű szektát választott ki, hogy összehabarja némi ufómarhasággal. Én akkor mit sem tudtam a keresztény szektariánusságról, bohó voltam és fiatal, azt hittem, a 20. században 17. századi istenfélő polgárként élni merő fikció és hát lelkendeztem effajta kreatív írói ötleten, amikor is anya, megunva a hablatyolásomat, közölte, hogy ez nem fikció, amish-ok igenis vannak, ő is látott élőben párat Amerikában (valami marhavásáron).

Én meg az X-Akták hatása alatt annyit tudtam csak kérdezni: nem féltél?

Nagggyon kell ám vigyázni!

Tegnap email-ben megkaptam, hogy nála hogyan kezdődött... Hihetetlen, hogy a nyálas lányregényekben utazó nemzetközi konszern összes írójának együttes teljesítményét oda-vissza alázza.

Mert ez a MI sztorink. (Vagy le kéne jönnöm a speed-ről)

Ááááhhhh, gyerekek

ő az, aki képes egyetlen hívásával a frissen feltöltött akkujú mobilomat csontig lemeríteni, mert két órán keresztül dumálunk, ő az, aki ha éjjel felébred, és én épp melózok, akkor rögtön küld pár sms-t vagy felhív, hogy mi van velem, rendben megy-e minden, ha irtó szar volt, és ezt megírom neki, rögtön felhív, hogy megnyugtasson, aki képes korábban bemenni a céghez, hogy mielőtt én az éjszakai műszakból hazamegyek, még gyorsan összefuthassunk, akinek, ha a sorban harmadik éjszaka után reggel már mosott szarként nézek ki, akkor is, neki szép vagyok, és még el is hiszem, aki direkt azért bír engem, mert "interesting" vagyok, aki most is főz nekem.

Akik ismertek korábban itt kint, azok szerint látszik rajtam, hogy ő van.

Igen, egy kicsit jobb most így, hogy ő van. Megtanuljuk értékelni az itt és mostot.

a férfiban és a pontyban az a legközösebb, hogy ugyan van fejük, de mégis mindkettőt a farka irányítja

A demensekkel nagyon nehéz, az összes szent türelme kevés néha, de van, hogy a kanapén ülve kekszért kajabál és viszel neki és kiderül, hogy épp egy tiszta pillanatában vagyunk és annyira hálás tud lenni, mint egy kisgyerek, és lelkendezik, és azt hajtogatja, hogy engem szeret az összes nővér közül a legjobban, akkor minden egy kicsit jobb lesz egy pillanatra.