Miután sikerült kiharcolni a szabadságot, anyával és apával az eredeti tervek szerint elrepültünk Amerikába, Cleveland, Ohio-ba. Már Heathrow-on kikérdeznek, hogy hova, miért megyünk, kihez, mennyi időre, és hogy ez-e az első utunk a szabadság nagyszerű országába. Pontosabban egy szabadság országának nevezett országméretű börtön ez, már ha ennyire odavannak a biztonságért. Ezt még Detroit-ban is eljátszák, ahol először tesszük a lábunkat amerikai földre.

A repülőút Detroit-ig iszonyú hosszú, 8 óra, de van touch screen-es tv a repülőn, egész jó filmekkel, zenékkel játékokkal. Összeütök egy playlistet, olvasgatok, aztán a negyedik órában kómába esek. Csak az olyan jelentős látványosságokra ébredek fel, mint alattunk Írország, Grönland déli csücske, a Labrador-félsziget. Alattunk órákig csak kurva sok víz van, jó, hogy ez nem a Titanic Air, hanem a Delta. A Labrador-félsziget nagy része igazi wilderness, annyira elhagyatott és kihalt (jelzem: laknék), ha itt leesünk, egymást ehetjük, amíg valaki megtalál. Kanada felett egész hosszan turbulenciában repülünk, ezzel megspórolnak nekem egy utat a vidámparkba, mert épp terveztem, hogy menni kéne, már millió éve nem ültem hullámvasúton, így viszont megvan az élmény. Jelzem, egy percig nem ráz jobban, mint bármely magyar főközlekedési útvonal. Háháháhá.

Detroitban vasút jár a repülőtér épületében, ahogy mondani szok, nagy ország, nagy szicsász. Cleveland-be egy kisgéppel megyünk, afféle légi busz, csak 50 személyes, átszállunk az Erie-tó fölött, esőfelhőben, épp elaludnék, amikor beugatják, mingyá leszállunk. Lassan esteledik Amerikában, és a szerdám már lassan hosszabb, mint 24 óra, kezd nyolcvan nap alatt a Föld körül érzésem lenni.

Nahát, hogy itt mindenki amerikai angolt beszél, és nahát, télleg fekete-fehérek a rendőrautók. Nahát, pont olyanok az iskolabuszok is, mint a filmekben. Közelg a halloween, készül is a nép a dekorációval. Nahát, az amerikai háziasszonyok valóban megvesznek Oprah show-ért, ez nem csak fikció, amit a Bundy család sitcom-jához találtak ki!

A kertvárosok csini takaros házakból és egyenes utakból állnak, annyira takarosak, tiszta udvar, rendes ház mind, ideális környék grasszáló sorozatgyilkosoknak és sunnyogó pedofiloknak.

Igazi könnyűszerkezetes amerikai házban lakunk, amiben két nappali is van, igazi kertvárosi környéken, a hátsó nappali erdőre néz, amiben mókusok és szarvasok kommandóznak, amúgy nem egy szívbajos környék, nagyon csendes, nyugis. Vagy nagyon jók a nyílászárók, amúgy ebben az országban már negyven éve fel lett találva a műanyag keretes, energitakarékos (magyarán: jól zár) ablak. Tetszik a légfűtés is, igazán kellemes dolog. Továbbá érdekes, mennyi víz van egy amerikai budiban, mint egy tó, de hát mondom: nagy ország, nagy szicsász.

Kedves naplóm!

Nem panaszokdhatom, hiszen Angliában élek, de rájöttem, én igazából Cleveland-ben szeretnék élni, downtown vagy suburb, az mindegy. Amerikai nagyváros, de nagyon élhető érzést kelt, ha benne jársz, van egy atomszférája, amitől rögtön azt érzem, igen, itt jó lenni. Szinte látom, ahogy amerikai könnyűszerkezetes házamban amerikai reggelit adok a gyerekeimnek az amerikai konyhában, aztán amerikai kocsival amerikai iskolába fuvarozom őket, míg amerikai családi kutyánk amerikai mókusokat ugat. Yesssss. Amúgy a központi bíróság birodalmi stílusban (gy.k. art deco) felhúzott épületén még a húszas években kőbe vésték az ország alapvetését: obedience to law is freedom. Ja, ha így vesszük, akkor igen.

Ami viszont nem tetszik: itt bármi gáz van, azt a feketék nyakába varrja a közbeszéd, itt más bűnös nincs, viszont ez Angliában teljesen másként van.

Reggel jönnek a szarvasok, nagyon csini fehér farkuk van, legközelebb én is szarvaslány szeretnék lenni. Jönnek a mókusok is –a vörösek, nem az amerikai fajta- lengetik a csini borzas farkukat, én mókus is szeretnék lenni, hogy lengethessem a zászlós farkam. Pa szerint nagyon farok orinetált lettem. Na igen.

Ebben az országban a stop táblát használják elsőbbség adás kötelezőre és a nép annyira hülye, képtelenek memorizálni a kresz táblákat, így nagyon sok a szöveges tábla, vagy a kresz tábla mellé gondosan kiírják betűvel is, hogy mit kék csinálni. Érdekes, hogy eszerint a nép azért akkor feltételezhetően olvasni tud. Emiatt viszont a speed limitek alacsonyabbak, mint Európában, mert nem könnyű egyszerre vezetni meg olvasni. A kedvenc táblám: „ped xing”, ami tkp. pedestrians crossing, csak rövidítve, én amúgy a xing-re először azt hittem, valami kínai kolónia miatt kínaiul írtak ki valamit. Hahahahahaha.

Délután fél négykor én bent sziesztázom egy fotőjben fetrengve, a szarvasok az erdőben feküszkélnek a földön, miután kifüvezték és levelezték magukat.

A kedd az egész út csúcspontja: elugrunk 200 mérföldre, Niagara Falls-ba. A Nú Jork állambélibe. Először jön egy egymillió dolláros skyline az úton, de ez csak Buffalo iparvárosa, aztán gyün egy másik, ami meg a vízen túl van: Niagara Falls, Ontario, Kanada. Nekifutásból akár át is köphetnénk. Áááááááááá, gyerekek, amerikai vízesést millió dolláros felhőkarcoló skyline-nal mindenkinek! Az idő pompás, a vízesés dübörög, a halszag meg van. Ráadásul: kedd van, és a munkahelyen havi gyógyszercsere, amit útálok, de én nem hogy nem dolgozok, de Niagara Falls-ban vagyok! Yesss.

Hazafelé végre látok racoont. Kár, hogy elütve, az autópálya szélin. Áthajtunk Pennsylvanián, és sehol egy amish! Hazafelé látok igazi amerikai kamionos házköltöztetést is, szóval ez sem fikció. Amúgy amerikai könnyűszerkezetes mézeskalácsházat mindenkinek! (De főleg nekem.) Életemben először eszek lobstert is.

Víz, sok

A kék sapiban én vagyok. Naná, hogy háttal.

Meglátta, hogy almalevet iszom, ami őt már régóta khümm, pisire emlékezteti. Hétfő hajnalban aztán kivette a kezemből a poharat és azzal a felkiáltással, hogy "let me drink your piss" kiitta a tartalmát. Én meg tíz percig vonyítva lélegeztem, mert Pasolini egyik -fülledt viharos nyári éjszakán elkerekedett szemmel megtekintett- az egyetemes filmművészet méltán örökbecsű förmedvényévé emelkedett filmje jutott az eszembe, ahol ilyesmit, meg még ilyenebbeket míveltek a népek.

Hétfő hajnalban Károly nevet adott a melleimnek.

Hosszas tanakodás után a Tango & Cash mellett döntött.

Pa szerint a perverziónak is vannak határai, ugyanis ma elmentem khm, izé, izélni, és az egész szessön aláfestéséül az X-akták első szezonjának az az epizódja szolgált, amiben egy sugárzás hatására létrejött, kanálisban tobzódó ember-pióca keverék szedi áldozatait. Megadtuk a módját rendesen, na.

A felvezetés: mindig magamnál hordok egy követ, amit anya és apa nekem vett a Natural History Museum shop-jában. Jelentős érzelmi értéket képvisel, hogynemongyam felböcsülhetetlen. Károly ezt –meg vagyok erről győződve- sokáig nem értette.

A születésnapomra viszont ásványi ametisztet kaptam tőle, mert egyrészt rám emlékeztette, amikor meglátta, másrészt tudja, korunk egyik jelentős aggódója vagyok, és azzal a felkiáltással nyújtotta át, ez majd elszívja a negatív energiákat. Valahol félelmetes, hogy pár hónap után ennyire ismerjen, te jó ég. És az is rettentő, hogy addig nem teljes a napom, és búbánatoskodom, amíg nem ír sms-t vagy nem hív. Bassza meg, azzal, hogy így képes hatni a hangulatomra, a markában tart. Ennek mértékéről szerencsére még nincs fogalma, ne is legyen, mert akkor lesz még csak itt sírás ( és nem, nem ő fog sírni).

hogy fényes nappal tök fesztelenül fal a róka a kertben.

Szombaton, születésnapi ajándékként, tőlem – magamnak, elmentem Winchesterbe, középkori katedrált nézni. Meg amúgy is, ez a város Alfred the Great (bár nem volt ő se mindig annyira great, eleinte fairly good volt, hahahahaha) angolszász király (9. sz.) fővárosa.

Katedrál pazar, gótikus főhajó majdnem 1 km hosszú, egyik végéből csak ködlik a másik vége, kereszthajó normann (román) stíl, itt van még Jane Austen sírja is. Mutogatnak még benne valami illuminált Bibliát is, melyet megtekintve rájöttem, tudok még konyhalatinul. Katedrálkertben 17. századi sír, fiatalember halálának pontos körülményei gondosan felvésve, miszerint egy meleg nyári napon hirtelen hideg sört ivott, aztat elvitte a láz. Most én ugyan ezt ki nem írattam volna a rokonyság helyében, mer’ ölég dicstelen, de hát ők tudták, na.

Szórólap szerint  egy réten megejtett rövid séta után kolostort csodálhatunk. Na most english country side van bőven, de a rövid, pittorseque séta az 40 perc erőltetett menet egy mocsaras réten, embermagas csalánnal tunningolva. Amikor megszilárdul a rét, a patakocskákat tehénszar váltja fel.

The fly in the ointment: a kurva brit vasút nemhogy pontos, de hamarabb jön és indul, így felejtődik a sálam a winchesteri állomáson.

The icing on the cake: beülök a hazafelé tartó vonatba London Waterloo-on, ahol egy disztingvált brit nyugdíjas addig baszkódik take away kávéjával, hogy hova, hogyan tegye, hogy ne folyjon ki, hogy végül csak felrobban a kezében, diszkréten kávéval permetezve be a fél kocsit. Mivel a kihullási zóna epicentrum közeli részében tartózkodom, nekem is jut a tirádás bocsánatkérésből. Majdnem igazi brit hidegvérrel fogadom a dolgot; azért majdnem, mert én csak annyit mondtam, nem tesz semmit, pedig meg is köszönhettem volna a figyelmességet.

Már kétszer főztem Károlynak, ami azért óriási dolog, mert én még magamra sem főzök. Amúgy nem túl bravúros dolgok lettek: lecsó, meg valami, amit pörköltnek szántam, de túl sok paradicsom került bele. Plusz túró rudi. Nem bele, mellé. Mindenesetre ízlett neki, még a túró rudi is.

hiányzik a vezetés

Hétfőn, mert nahát, a cégek itt is seggfejeket alkalmaznak, félreértésből sikeresen megszüntették a netet a házban.

Ma beszereztem egy pay as you go mibile broadband-et, hogy ne őrüljek meg teljesen.

Most úgy néz ki, a szabadság kérdése is rendeződik.

De a tököm kivolt a héten. Fickó nélkül valszeg már felmondtam volna és hazahúztam volna.

A szerződés szerint 3 héttel korábban kell kérvényezni a szabadságot. Én 6 héttel korábban kértem, nem adták meg, csak ha annak első és utolsó napját elcserélem. Az utolsót sikerült, az elsőt nem. Senki nem akar segíteni. (Én akkor is el fogok menni arra a szabadságra, ha kell felmondok, már leszarom. Szívem szerint itthagynám az egészet a francba.)

Ma reggel felhívnak, hogy holnap tudok 2-től 8-ig beugrani? Mondom nem. Ma éjszakás vagyok, holnap nem érek rá.

Én sem segítek.

Ma a bezárt(!) hátizsákzsebben az oyster card-om tokjában (!) egy darab brit állampolgárságú ezerlábút leltem reggel.

Tudja, hogy mindennap beszélek anyával és apával, amit ugyanakkor furának tarthatott, mert megkérdezte, miért van ez? És ha férjem lenne (mi van???), akkor is ezt csinálnám-e?

Mondtam, ez inkább miattam van. 10 éve, mióta elmentem egyetemre, így van, eccerűen muszáj, különben megőrülök. Így is energiám nagy része arra kell, hogy ne bolonduljak meg teljesen egyedül, miközben a fennmaradó energia arra megy, hogy bebizonyítsam, egyedül is megvagyok (lófaszt, ugyebár).

Na igen, ha férjem lenne. Még csak állandó házi barátom sincs (őt nem tekintem annak, és nem azért mert bármi baj lenne vele, hanem mert ez a fajta önámítás újabb világméretű katasztrófához vezetne), tehát egy férj feltételezés már igencsak feltételes mód, de. Nos nagy a valószínűsége, hogy akkor nem vonyítanék napi rendszerességgel anyáék fülébe, viszont a mindent ki kell beszélnem magamból mánia szenvedő alanya férjuram lenne, és ez bizony embert próbáló feladat tud lenni.

Erre ismég fel lett ajánlva, hogy ha bajom van, hívjam őt. Télleg roppant rendes dolog ez.

De nem fogom. A személyes poklomba csak kevesen láthatnak bele. És az ő töretlen optimizmusa ugysem értené, csak megutálna.

5 nap alatt a következő afférok: poloska, aztán szúnyogok (pedig kint melegebb van, mint a lakásban), ma bolha.

Egyik sem hallucináció, de erős a gyanúm, hogy ezeket valahogy én varázsolom ide valami parapszichózis útján.

Gondoltam, na majd most.

99 penny, 16 egy dobozban. Emberlánya hazaüget, fürdőszobába be, doboz kinyit, használati utasítás biztonság kedvéért újra elolvas, jó, 14 éve változatlan szabályok. Celofán le, madzag megrángat (kényelmetlen hátsógondolat megmarad, mi van, ha mégis kiszakad???) Céloz, ellazít, csak óvatosan, de megy ez, csak így tovább, na talán most jó helyen van, még utánatunkol, aztán egyik lábról másikra állás, érződik-é, nem, akkor jó, hurrá. Földszintre le, emeletre fel, még mindég semmi, nagyon jó. Székre leül, ajajajaj, ez bizony nyom odabent. Ismét utánatunkolás, hopp, már nem éri el. Újra leül, ismét csak nyom, na itt fejezzük be. Jajj, csak madzag kitartson, hopp kint van, pfűű. Szemétbe kidob, életbe még eccer ilyet soha, csak álló munkához...

Laktam rövid ideig a világ végén. Rövid volt, de ezek nélkül az évek nélkül más ember lennék. Első emlékeim is onnan vannak. Három-négy-öt évesen még nem volt róla véleményem, de már régóta tudom, hogy akkor nagyon jó volt, és talán soha nem lesz olyan jó.

Falu volt a világ végén, annyira, hogy első kutyánk rendszerint átjárt a szomszéd –nem túl baráti- országba, át a mezőkön. A legközelebbi városforma képződmény is odaát volt, ha becsukom a szemem, még ma is látom a falun átvezető főbb útról látszó, domb- (hegy?) oldalába felkúszó lakótelep látványát.

Kis falu volt, haldoklott, már akkor is, én mégis egynek éreztem a világegyetemmel. Minden óriási és varázsos volt benne.

Emlékszem, először és utoljára ott eregettem sárkányt apával és az élményt fokozta, a közeli birkahodály felől szállongó bűz. A kérdésre, hogy mi az, még fantasztikusabb válasz érkezett: egy ragadozó madár (nekem nyilván sas), elragadott egy kisbirkát, de elejtette a dögöt, rá a hodály tetejére és most az ott enyész…

Emlékszem, ott ültem először és utoljára iagzi nagy lovon. Szekeret húzott másodmagával, meleg volt és unta, amikor állt felülhettem rá…

Emlékszem mekkora volt a templom, mint egy katedrális, fenn a karzaton a beszűrődő napfényben táncoló porral és rossz törött padokkal; a templomkert igazi sziklakert, lépcsőkkel és kanyargó ösvényekkel, irigyeltem érte a lelkész gyerekeit. Meg azért is, mert ők egykori disznóólban játszhattak. Nekem apa ezért magaslest ácsolt…

A templom és lelkészlak udvarának alacsony kerítése volt kelet felé, ha arra kikönyököltem, a végtelenbe láttam.

Emlékszem a házunkra, a cserépkályhákra, a tyúkjainkra (azóta se voltak), akiket mentem etetni és terrorizálni (húztam a farkukat, hogy ne tudjanak a maghoz jutni). Emlékszem a garázsra, ahol azzal tetszelegtem, hogy egy poharat a tejfogaim közé vettem, persze elrepedt én meg éveknek tűnő másodpercekig szilánkokat köptem. Emlékszem a szervízaknára, amibe betonlépcsők vezettek és az aljában békák hűsöltek, vonzott a semmibe vezető lépcsősor, de rettegtem a békáktól. Emlékszem a veteményes kertre, a lótetűkre, arra a kapitálisra főleg, amit apa élve fogott el és beletett egy nagy fecskendőbe (harcsát akart fogni a döggel) én viszont –akit megtanítottak rá, a lótetű káros, el kell pusztítani,- akkurátusan, ahogy a rendelőben láttam, összepréseltem a fecskendőt. És nagy büszkén mutattam a hősi tettet apának. Őt a guta kerülgette, mi munkája volt annak a randaságnak elfogásában és fecskendőbe applikálásában, de egy rossz szó nem hangzott el. Emlékszem a télen esett rengeteg hóra és az abba vájt bunkerbe, hogy attól féltem, ha beszakad, ott fulladok meg alatta, de muszáj volt bemenni, mert vonzott, de mennyire vonzott. Emlékszem, évekkel idősebb legjobb barátnőméknél kisbika született és a Sándor nevet kapta, amit én már akkor is hülyeségnek éreztem. Hogy rettegtem náluk a pottyantós buditól (szúrt a deszka, és féltem, hogy alázuhanok a mélybe, és az újságpapír sem volt annyira effektív, mint a vécépapír.)

Akkoriban nem volt még Internet, dvd, kábeltévé, semmi ilyen szar, de visszaemlékezve sem érzem hiányukat. Voltak lemezeink, kazettáink, és könyvünk, rengeteg könyvünk, és mesekönyvek. És volt két 30 alatti szülőm, aki ráért velem foglalkozni (Mackó még nem született meg). Ha kellett mentem velük iskolába, vagy vizitelni. A kocsiban nem volt gyerekülés, de valahogy nem kellett. Emlékszem Pa saját kezűleg rajzolt Kisvakondos posztereire, amik a szobámban voltak.. Nyáron éjjel együtt gukkeroltuk az eget és volt csillagtérképünk is. (Sokáig szerettem volna csillagász is lenni, csak hát a fránya matek.) Csinált nekem hintát, papírsárkányt, magaslest. Volt modellvasútja, és én is indíthattam a piros meg kék vonatokat. Volt ott Tisza is, valami furi komppal és néha mentünk horgászni (már lótetű nélkül). Voltak manók a bokorban, akik eltüntették az építőkockát, ha rendetlen voltam (és erős hasonlóságot mutattak Kökölyszivel és Bobojszával). Utáltam oviba járni, mert akkor nem lehettem anyával és apával. Isteni szerencse volt, hogy megszületett Mackó, mert így egy évet komplett kihagyhattam és otthon lehettem vele meg anyával és apával. (Nyilván a kívülállók is kezdik érteni, miért nem vagyok az a beilleszkedő típus.) Azért sem szerettem azt a hatalmas ipari méretű ovit, mert nagy udvara volt, izgalmas játékházikókkal, de évente csak egyszer játszhattunk velük (máig nem értem, mi volt ebben a ráció.) Emlékszem, jártam öregotthonban, ahol szőhettem félszobányi szövőszéken és csinálhattam csigatésztát.

Mindentől messze volt az a vidék, a közelebbi nagyszülők egy, a távolabbiak két napi járóföldre voltak, a távoliakhoz menet mindig megálltunk a közelebbieknél.

Amikor 18 évvel később ismét elmentünk oda, kiderült, egy nap alatt meg lehet járni az egészet. Az ovi udvarát a házikókkal felverte a gaz (ez némileg elégtétellel töltött el). Az öregotthon az alapig lebontva.

És minden, de minden sokkal de sokkal kisebb volt, mint ahogy emlékeztem.

Kis falu volt, azt mondtam, és haldoklott. A világ végén volt. Jelentéktelennek tűnt, de amikor az 1920-as új határokat taglaló törvényt kellett olvasni és én ott ültem a korabeli közlöny porladó lapjai fölött, döbbenten vettem tudomásul, név szerint említik, és ez nem sok településsel esett meg. Arrafelé közel voltak egymáshoz a falvak, hát pontosítani kellett, hogy egyet ide, egyet oda. Jelentéktelennek tűnt, és végtelen naivitásomban azt hittem, a háború elkerülte másodjára, mert hát a világ végén van… Ekkor kellett megtudnom, az ovi falujának határában elosztó tábor üzemelt, itt dőlt el, ki melyik munkatáborba került. Mordor árnyéka vetült a világomra. De ennek kézzel fogható bizonytéka nem volt, amíg ott nem álltam a makói helytörténeti vitrinje előtt, benne egy fényképpel: makói zsidók az X-i táborban. Az árnyék tovább sűrűsödött, és mostanában egyre csak sűrűbb lesz.

Néha előtör belőlem a cheguevarai érzés, hogy visszamenni és ott élni a világ végén, de ez butaság. Egy álom kergetése, egy négyéves világának álma.

Néha a távolságot jobb bennehagyni az üveggolyóban.

Kierőszakolt tőlem két fényképet rólam, hetekkel ezelőtt email-ben. Tegnap kiderült -magát buktatta le- hogy a képeket rátöltötte a telefonjára, és viszi ide-oda, meg nyilván mutogatja is, ami felett nincs kontrollom és nem szeressem. De legyen vele boldog.

Orrvérzésig emlegettem már, hogy Magyarországon, az a kevés fickó, akivel közelebbi ismeretséget kötöttem, mind arról rinyált, milyen szegény.

Szombaton gusztustalan összeget költöttem magamra, a saját verejtékkel keresett pénzemből, persze. Ezt elmeséltem a fiatalúrnak is, és reflexből még odaböktem, kérlek ne gyűlölj! (Mármint, hogy ennyi pénzt csak úgy, hogy magamnak jó legyen.) Erre ő csak annyit válaszolt, hogy miért gyűlölne, azt a pénzt én kerestem, a legnehezebb betegek ellátásával, egy igazi őrültekházában, szóval abszolút megérdemlem.

Ez a lényeg, gyerekek, nem a farokméret!

A fiatalember többeközt azt szereti bennem, hogy mindig mosolygok. Én. Mindig. Mosolygok. Én, akit eddig úgy ismertek, mint a morgós, vicsorgó bolhás kutyát. Roppant érdekes.

Eccer nagyon régen kellett olvasnom Kirkegaard-ot. Szerencsére nem sokat, de az a kevés is iszonyú volt.

Kábé arra emlékszem, a marha arról futtatta az eszmét, hogy hogyan cserkészhetne be, pocsékolhatna meg, aztán dobhatna el használt rongyként valami jobb sorsa érdemes ártatlan lánykát. A végkifejletre már nem emlékszem, de aki ilyet a könyvben leírt hideg logikával direkte tervel ki, az nem filozófus, hanem egy fajtalan kandisznó!

Amikor úgy tűnik, hogy végeláthatatlanul ömlengek egy férfiról, azért azt tudni kell, hogy még mindég permanens ámulatban vagyok, hogy ebben a sztoriban én is szerepelek és arra gondolok, ez nem a valóság, csak valami könyvet olvasok...

Az elmúlt 13 év "ne bízz senkiben" életfilozófiája nem múlt el nyomtalanul. Nem élem bele magam semmibe, mert nincs kedvem a végén a romjaimból újra összerakni magam.

Csak azt akarom megmutatni, hogy millen töketlen a magyar férfi. (Má' mint a fiatal generáció.)

Ha egy magyar 27 éves férfinek egy kétségbesett nővel kell szembenéznie, azonmód kivándorol Patagóniába.

Ellenben a fiatalúr (dettó 27) úgy reagált, hogyha bármi gondom van, akkor már nem vagyok egyedül, itt van nekem ő, hívjam fel és beszéljünk.

úgyis mint:

Amikor szervi bajból eredő halálomról vízionáltam és gyászbeszéd megtartására kértem föl, Mackó tömören így fogalmazott: "amikor valami baja volt, mindenki agyára ment."

D véleménye szerint: töxép gyerekeink lennének, mert a cappucino babyk irtó aranyosak, illetve, a -jelenleg elhalasztott- keresztgyerek LA-ből történő felruházása is meghatott. De komolyan.

Áprilisban figyelmeztettem Új-Zélandot, hogy csak vigyázzon, erre ma 7,2-es földrengés!

Félelmetesen jó vagyok!

menstruálásnak

komolyan attól féltem, hogy úgy járok, mint a Titanic, rögtön az első útján léket kap és elsüllyed...

de nem!

Hála a magasságosnak, nem vagyok terhes!