Boldogult emlékű testneveléstanárom egy kelta vátesz magabiztosságával állította, ha az egyetem évei alatt nem megyünk férjhez, akkor soha, vagy csak nagy nehézségek árán. És tessék! (Mondjuk nem is volt kihez hozzámenni.)

A látók azt is mondják, ha az ember lánya görcsösen próbál megszabadulni "szingliségétől" (pföj, de hülye szó ez), akkor eleve kudarcra van ítélve. Hogyne. Ezért javasolják, ne kaparjunk kétségbesetten senki és semmi után, hagyjuk, hogy minden menjen a maga útján.

Na most, itt ülök én, nem görcsölök (kivéve ha rámtör a havibaj), szépen várok és, ki hinné, nem történik semmi. Valahogy nem kaparják a küszöbömet a fériak. Hopp, várjunk csak... *kimegy, kinéz az ajtón, visszajön* ...nem, tényleg, nem volt kint senki.

-Tessék? Mit mondasz, kedves Sors? Hogy most küldtél pár fiatalembert az utamba? Könyörgöm, mormonok voltak! Mihez kellett volna kezdenem velük?!

Egyébként kár síránkozni. "Ilyen csúnya nőhöz, akkor se, ha fizetnének." -ez ellen nem küzdhetünk. (Nincs pénz plasztikai műtétre, ha meg zacskóval a fejünkön megyünk ki az utcára, rögvest beszállítanak az elme gyógy és intézetbe.)

Át kéne konvertálni azt kurva sok energiát, amit erre a témára pazarolunk, valami mássá. Pl. meg kéne tanulni japánul vagy oroszul. Elmenni tanulmányozni a kisebbik patagón törzs párzási szokásait. Megtanulni főzni. Ejtőernyőzni. Mert mire odajutunk, hogy megvalósíthassuk az álmot (segélyszervezet tagjaként taposóaknára lépni valmi afgán helyen), hát az is tíz év, minimum.

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.