A kamaszkorban nézett/olvasott horror okozta baj nem akkor, az adott pillanatban jelentkezik, nem. Sokkal később.

Boldogult gyermekkoromban vallásos áhítattal néztem az X-aktákat és egyebeket, valamint bruttó regiszter tonnákban mérhető mennyiségű horrort fogyasztottam. Poe, King, egyformán jöhetett és különösen kedveltem a kissé botcsinálta H.P. Lovecraftot. (Aki annyira borzalmasakat akart írni, hogy már maga sem talált rá jelzőket, ezért hősei férfi létükre rendre elájultak amikor szembe jött a gonosz.)

Nem gondoltam volna, hogy Lovecraft-ból lesz a baj. Kiskamaszként is nyugodtan hajtottam álomra a fejemet, mert biztos lehetett az ember, hogy háza nem indián temetőre épült, nem hozta a szél a Mély Dél miazmásan gőzölgő mocsaraiból borzalmas rítusok kántálásait és nem jártunk soha New England gyarmati korból maradt, hollandi tetős ódon házakból álló városnegyedeiben. A képzelet elvitt oda, de a racionalitás vissza is hozott. Lovecraft Amerikája messzebb volt, mint maga a Hold.

Kifejezett kedvencem volt tőle az Álmok a boszorkányházban c. írás. Ebben szerepelt barna Jenkins, valami mutáns rágcsálóféle s egyben a boszorkány jobbkeze, aki éjszakánkét a fekete mágiához szükséges gyerekeket lopkodta össze a banyának. A szerencsétlen főhős szobájának fala mögött is gyakran kaparászott.

És most az én falam mögött kapar. Földszint vagy emelet, egyre megy, nappal és éjszaka is kapar a dög. Itt állok közel a harminchoz és éjjelente a takaró alatt rettegve sunyítok.

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.