Miért van az az érzésem, hogy azok az emberek, akiket a népszerű történelem mint kreatívokat ismer, akik egyik kezükkel festenek, a másikkal brüsszeli csipkét vernek, délelőtt a Diótörőben balettoznak, este versenytangóznak, akik rezesbandában játszanak hétfőn, és didzseridúznak kedden, akik szombaton jazz bárban kornyikálnak, vasárnap a templomi kórusban ájtatoskodnak, akik könyvet írnak és saját maguk kötik-fűzik, akik kiváló kőművesek, ugyanakkor az országban egyedüliként beszélik az ubangi nyelvet, így ők lehetnek azok, akik rendezőasszisztensként tolmácsolhatnak az épp hazánkban rendező, az underground pinceszínházat alapjaiban megreformáló Xavérió Shörfohltnak, akik azután, hogy kiugrottak a mélytengeri búvárharangból, nekifutásból egy levegővel megmásszák a K2-őt, akiknek annyi energiájuk van, hogy ha a szájukba vennének egy ezerwattos körtét, az kigyulladna, és ezért minden este lefekvés előtt még követ törnek a Déli-Bakonyban, különben álmukban fél kézzel befejeznének minden olyan irodalom- és zenetörténeti művet, ami befejezetlenként van számon tartva, szóval miért van az az érzésem, hogy ők valójában sekélyes, a monotóniát rosszul tűrő egyedek (értsd: büdös nekik a munka)?

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.