Tudja, hogy mindennap beszélek anyával és apával, amit ugyanakkor furának tarthatott, mert megkérdezte, miért van ez? És ha férjem lenne (mi van???), akkor is ezt csinálnám-e?

Mondtam, ez inkább miattam van. 10 éve, mióta elmentem egyetemre, így van, eccerűen muszáj, különben megőrülök. Így is energiám nagy része arra kell, hogy ne bolonduljak meg teljesen egyedül, miközben a fennmaradó energia arra megy, hogy bebizonyítsam, egyedül is megvagyok (lófaszt, ugyebár).

Na igen, ha férjem lenne. Még csak állandó házi barátom sincs (őt nem tekintem annak, és nem azért mert bármi baj lenne vele, hanem mert ez a fajta önámítás újabb világméretű katasztrófához vezetne), tehát egy férj feltételezés már igencsak feltételes mód, de. Nos nagy a valószínűsége, hogy akkor nem vonyítanék napi rendszerességgel anyáék fülébe, viszont a mindent ki kell beszélnem magamból mánia szenvedő alanya férjuram lenne, és ez bizony embert próbáló feladat tud lenni.

Erre ismég fel lett ajánlva, hogy ha bajom van, hívjam őt. Télleg roppant rendes dolog ez.

De nem fogom. A személyes poklomba csak kevesen láthatnak bele. És az ő töretlen optimizmusa ugysem értené, csak megutálna.

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.