Hetekkel korábban minden lefoglalva, kifizetve, kinyomtatva. Kedd reggel, ügetek a vasúthoz, már messziről villog a jegykiadó automata, hogy á-á-á-á, ma itt nem lesz jegykiadás, anyád, megyek a másikhoz, az jónak tűnik, de a frászt hozza rám, mert csak ötödjére fogadja el a bankkártyámat, én meg szinte látom, ahogy lekésem a King's Cross-ról induló vonatot Edinburgh-ba, ami baj, mert helyfoglalásom is van és csak arra vonatra érvényes a jegy. De aztán minden összejön, vonat, jegy, foglalt hely a quiet coach-ba. (Itt le kell halkítani a mobilokat és egyéb eccközöket, és telefonálni is a kocsin kívül szabad, a nem quiet coach-ok területén, de persze mindig akad egy-két barom, aki elfelejti ezt, a pittyegésekre és a hangosabb köhögésekre is amúgy két ember forgatja a fejét indignáltan, egy erős hatvanas, krónikus keresztrejtvényfejtésben szenvedő nő és a 29 és fél éves Libaleontin- szerintem borzasztó vénlány leszek, a legházsártosabb fajtából).

A vonat nem egy TGV, de így is megy mint az állat, 4 óra 41 perc alatt végigmegyünk Anglián. Roppant tré, ködös esős az idő, néha még el is alszom, de olyan másfél-egy órára Edinburgh-tól végleg felébredek, és nézegetek ki az ablakon, szinte érzem, látni fogom a tengert. Jön is a tenger, uuááá, épp arra gondolok, hogy a túlfelén Norvégia van, amikor meglátom Lindisfarne-t. Szó szerint könny szökött a szemembe. Még megyünk kicsit a tengerparton Berwick-upon-Tweed után, aztán egy balkanyar és hegyek, erdők, hegyi patakok, már tuti, hogy Skóciában vagyunk.

Hétfőn Károly még azon röhögött, hogy amilyen pici vagyok és egyedül megyek, kell egy biléta a nyakamba, mint a kisállatoknak, hogy "ha elvesznék, kérem, hívja ezt a számot." (Sőt, nagy kegyesen megengedi, hogy a telefonszám az övé legyen, majd ő megment, ó, be rendes.) Nos a városban nem, csak az átépítés alatt álló Edinburgh Waverly pályaudvaron tévedtem el, de ott kétszer, rögtön kiszállás után. Emiatt észre se vettem, hogy jött egy sms Károlytól, hogy na mi van, oda értem-e rendben, csak amikor fél órával később megjött a kétségbeesett hangvételű második, hogy megkaptam-e az elsőt és minden oké-e?

A szállásom azért 10 perc alatt megvan, 30 méterre lakom a Royal Mile-tól (ami a high street szerepét tölti be.) Lerakom a csomagot, felhívom anyáékat, hogy megvagyok, aztán a borús szürkületbe kimegyek még kicsit várost nézni meg fényképezni.

Másnap relatíve korán kelek, hogy minél több dolog megnézése férjen a napomba. Először Edinburgh Castle-t nézem meg, elég esős-borult időben, viszont a korai kelés előnye, hogy kevés még a turista. Mire kikeveredem belőle, már tömegek igyekeznek befele. Ezután átrobogok a város túlfelére, hogy egy kicsit hegyet másszak, az idő nem kedvez az Arthur's Seat tetejére való felmászásnak, de az elért magasságban így is erősen lihegek és jó a kilátás. Végig össze-vissza kodakolok. Visszafelé elhúzok a Holyrood Palace mellett, átvágok a belvároson, hogy a Calton Hill-en, a vasútállomás völgyének (valamikor tó volt, de lecsapolták) túlfelén magasodó dombon bambuló monument-eket is megnézzem. Ekkor még a nap is kisüt egy kis időre, szóval nem panaszkodhatom, ahhoz képest, hogy február van.

Csütörtökön hazafelé még jobb az idő, most már tudom, mikor jön Lindisfarne, mint bojtorjánhal a delfinre tapadok a vonatablakra, áááá, nagyon szép, jövök én még ide. Aztán eccer csak jön szembe egy hercig katedrális, mi a szösz, mondom, de szerencsére lassítunk, így el tudom olvasnia megálló nevét: Durham, ahá, megállj, te is be vagy ám tervezve! (Millió évvel ezelőtt az angol nyelvtankönyvünkben volt róla egy kép és én folyton nézegettem, hogy de jó lenne látni, de nem hittem volna, akkor még, hogy valaha fogom is.) Látom még a yorki katedrált, is, természetesen ide is jövök még. Ezután már a könyvem olvasgatom, ami az angolszász Angliáról szól, épp a Northumbria résznél tartok, amikor belém vág a felismerés, épp Northumbrián visz át a vonat, na, akkor nem olvasunk, hanem nézzük. (Ti el sem tudjátok képzelni, mit jelent nekem látni ezt a tájat, pl. Beda Venerabilis és Alcuin szülőföldjét.) Süt a nap, hersen a fű és a vetés, a teljes húsvéti keresztény és pogány ikonográfia kinn tobzódik a mezőn: bocik, pacik, pipik, barik, tapsik, áááhhh.

A képek majd jönnek később.

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.