Visonganak, hogy milyen marhaságot hordott össze néhány hülye, hogy miért is kéne hazatelepülni az olyanoknak, mint például én is.

Szépen végigveszik, pontról-pontra, és vonyítanak a röhögéstől.

Igazuk van, a nagyrésze ordas baromság, az élelmezést kivéve, és igen, túrórudi, egészségtelen, de finom fehérkenyér, blablabla. Igen, itt még normális szalámit se kapni, amit igen, az mind german, italian, danish, spanish jelzőkkel operál, a faszom angol a disznót csak bacon-nek ismeri, a csirekmáj soha nem látott dolog, mert egyből macskatápnak dolgozzák fel. Még a chips is szar itt.

De ez ugye a visongó észlények szerint kevés a hazamenetelhez. Ja. De megint az van, hogy ők ismét csak otthonról verik a klavírt, nem kintről, szóval, gyere ide, élj úgy, ahogy én, és rájössz, hogy naugye. És nem valami nemzetszín pántlikával átkötött ország után sír a szám, hanem a nyomorult kis otthagyott életem után, könyvek, madarak, fák után. Igen, madarak és fák, most nyilván fennakad a szemed, de mondom, amíg nem itt vagy, nem fogod soha tudni, miről ugatok. (Én is, amíg otthon azért kapartam, hogy ide jöhessek, minden itt lévő ismerőst irigyeltem, bár valahol mélyen sejtettem, hogy nem egy tejjel-mézzel folyó dolog fog kisülni belőle.)

Te nem tudod,  milyen jó az, amikor Ferihegyen, oppardon, Lisztferihegyen az unott arcú határőrszerű egyed köszönés nélkül les bele az útleveledbe, mondván, mit rablod itt az idejét, te is csak a bajnak jössz, és akkor belül ujjongsz, hogy igen, hazaértem, ez az én országom.

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.