Az, hogy pszichoterapeutát akar játszani, egy dolog, önjelölt Freud-okkal tele a pallás.

Megkérdeztem, hogy és akkor a megváltoztatandó dolgok hosszas sorának mikor lesz vége? Soha? Mire persze a válasz, hogy túl sokat gondolkodom.

Végig mentem az összes kibaszott fényképen, amin rajta vagyok, régin és újon. Sweet Jesus, hogy mi a bánat potenciál az, amit látni vélnek bennem (mert tulajdon felmenőim szerint is tudnék jól kinézni, mily megható, mikor ilyen összhangban vannak emberek, kár hogy én ilyenkor mindig kívülről bámulok befelé az ablakon, mert valahogy az ilyen klubokba soha nincs meghívóm), mert amit én látok, az kásás és fáradt arc (erre adekvát válasz a smink, még fel is ajánlotta, hogy sminkkészletet vesz nekem, de akkor az életben először tényleg kibaszok valamint az ablakon, a sminkkészletet), jellegtelen vonások és egy nagy orr. Hát nincs nektek szemetek? Ha pedig az orrommal kapcsolatban, amit még nem említettem neki, csak fogok, meg meri pendíteni, hogy akkor talán orrplasztika, akkor legközelebb rólam a hatórás hírekben fogtok hallani, tudod, amikor azzal kezdik, hogy "különös kegyetlenséggel...."

Pedig tegnap meg is mondtam neki, kijátszva az évszázad adu ászát (hátha veszi a lapot), miszerint érzelmileg egy tizenkétéves szintjén állok, hogy akkor viszlát 18 év múlva, csak röhögött és előjött ezzel a hülye pszichoblablával. Ti. össze kellene írnom a rossz tulajdonságaimat (készítek elő tizennyolcmillió tonna tiszta papírt és egy tollat), meg hogy szerintem mit kéne velük tennem, ezeket aztán megbeszéljük és kidolgozzuk rájuk a megoldásokat. Ja, a jó tulajdonságaimat is írjam össze. Majd hazudok valamit megtévesztésül.

Ember esze megáll. Mióta ez a hülyeség kipattant, fáj a fejem, fáj a szemem a sírástól és az arcom kimaródott a könnyektől... Brávó, bazd meg, brávó. Zárszóként annyit, hogy szerinte az elmeroggyant lakótársam puszta jelenlétével is mérgezi a lakás levegőjét, pedig egy otthon szerepe az, hogy ott pihenjünk és ellazuljunk. Elvileg a párkapcsolat is arra való, hogy abban jól érezzük magunkat, nem?

Én elég sokszor megkérdeztem tőle, hogy biztos-e abban, hogy a megfelelő embert szereti (mintegy felajánlva, hogy mehet és kereshet valaki szebbet-jobbat), de hát ki lett fejtve, hogy igen, mert neki ún. "educated wife" kell, és hogy én az vagyok, arról végképp megbizonyosodott kedden, amikor a National Portrait Gallery-ben látta a nevet, hogy Ben Johnson, és röhögött, hogy ez a futó én meg mondtam, hogy nem, ez a költő, Shakespeare kortársa, szóval azóta meggyőződése, hogy én vagyok a megfelelő feleségjelölt... csak kicsit bátrabbnak és magabiztosabbnak kellene lennem, mielőtt gyerekünk lesz. Hah! Na még ez is... mi van, ha nem lehet gyerekem, csak még nem tudok róla, mert nem próbáltam? Ugye az esély fifti-fifti, de hiába pofázok, áh...

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.