Tegnap Károlynál voltam, és volt minden, amit egy lány kívánhat, karácsonyi ajándék, puszókák, bújás, (korhatáros rész included). Sikerült eltalálnom, minek örülne nagyon, ő nekem az ajándék mellé mesét írt (ááááááááá, szódabikarbónát, gyorsan, ha nem velem esett volna meg, isten bizony hánynék a giccstől). Akkor lett végem, amikor, a, örömmel vette, hogy ha sikerül összeszerveznünk, együtt mennénk egyszer York-ba (és nem füstölt el az agya, amikor Kékfogú Haraldról és a bluetoothról meg rúnákról (a bluetooth logó ui. két rúnából van összerakva, és Harald monogramja) meséltem neki, ha már York und vikingek); és b, még mielőtt Amerikába mentem volna, mondta, hogy gyűjti a kétfontos érméket, én meg poénból adtam neki egy kétszázast, mert az hasonlít rá, és amikor tegnap megkérdeztem, megvan-e még, megvolt, és kiderült, mindig nála van.

Mint ló a gödörbe.

Én négyszer voltam Velencében!

Először 12 évesen, hajóval, Horvátországból érkezve.

Másodszor 18 évesen, útban a francia riviérára (mondom, felvágós), szeptember volt, negyven fok és tök jó, szabadlábon, mert a tanárok is élvezni akarták, nem minket pesztrálni.

Harmadjára 22 évesen, karnevál idején -én addig élő emberekből álló hullámzó szőnyeget még nem láttam, és rózsaszín tehénmintás jelmezben parádézó travikat se, de ugye mindennek eljő az ideje.

Negyedjére 27 évesen, olcsó euró idején, egyben először több nap Velencében alvással, amiről tudni kell, olyan, mintha sírboltban feküdnél, mert a közvilágítás ölég gyér, és nincs valahogy autóforgalom... Továbbá eljött az ideje, hogy lássunk vízi mentőt, halottas csónakot és hullaszállítót (igen, így ebben a sorrendben).

Rontott a dolgon az útitárs folyamatos, á, én nem akarok oda bemenni c. magánszáma, nekem végül is mindegy volt, nekem nem az első, neki igen, de ha elég volt minden kívülről... Persze nem volt elég, azóta is jajgat miatta, már bánja.

Összesen két koldust láttunk, mindkettő magyarul beszélt.

Amúgy vonattal mentünk, a legolcsóbb jeggyel, 12 óra után megfogadtam, legközelebb minimum fekvőhelyes jegy lesz...

Amúgy van egy élmény, amikor kristálytiszta kora reggel befut a vonat a sok víz között St. Lucia állomásra.

Amúgy van egy élmény, amikor az EU-n kívüli horvát vámosok igazi KGST módon szívóznak a néppel a vonaton, igazi békebeli rosszindulattal (baszd meg nem hiszem el, hogy csak horvátul tudnak beszélni, ha meg igen, akkor dögöljenek meg, ha!)

Amúgy van egy élmény, amikor visszafelé, az éjszaka közepén, havasesőben, valahol a Dolomitokban egy órát állunk, mert jóképű géppisztolyos hegyivadász olasz katonák azzal múlatják az időnket, hogy orosz v. vmi egyéb szláv nevű tagokat szednek le a vonatról, viszonylag gyenge ellenállás mellett.

Én négyszer voltam Velencében.

És lesz még ötödik is, lehetőleg a közeljövőben még ha fel is kell mondanom miatta.

A németek rápillantottak Magyarországra és legott felismerték benne 80 évvel ezelőtti önmagukat. Szép teljesítmény, kár, hogy pl. én már évek óta tudtam, hogy ez lesz.

Áhh, muhahahahaha!

Self check-out a magyar Tuskó áruházban? Azaz valaki azt gondolja, hogy majd a magyar fog fizetni akkor is, ha nem néz oda senki? Eszem-faszom megáll!

A férfiak olyanok, mint Oroszország: ésszel felérhetetlenek. Fel is hagyok azzal, hogy megértsem őket.

Minyimum 60 óra közmunka, közösségi szolgálat mint az érettségi előfeltétele, hogy szolidárisabb legyen a gyerek. Mert az lesz, ezek után ez kérdés nem lehet. És majd így meggyógyul a negyven év kommunizmus és 20 év vadliberalizmus után teljesen anómiás társadalom, de meg ám, mert nem lesz más választása. Érdekes a kommunizmusban is feszt verni kellett a dobot (én csak kisdobosságig jutottam, de ki nem állhattam, minden ideológia nélkül szimplán fölösleges időpazarlás volt), előtte is, csak más volt a neve, de az esszencia ugyanaz (és érdekes, kedvenc -konzervatív- írónőm ki nem állhatott cserkész lenni, haza akart menni írni).

Amúgy a hírre lelkesen hallelújázó konzervatívok logikája szerint akkor a kommunizmus beköszönte előtt, úgy kb. '45ig, a társadalommal minden, de minden az égegyadtavilágon rendben volt, legeslegfőképpen szolidaritásilag, és az akkori állapotokat kék konzerválni, la! Kár, hogy ezen emberkék ősei többnyire (ide a bökőt, hogy igazam van) mind valami pógári mesterséget űztek, nem pedig a tanyavilágban kubikoltak össze-vissza (mily vonzó is a világ, amit pl. Móricz Zs. író örökített meg, nem?), mert ha így lenne, örömmel látnám a konzerválódott világban, ahogy a leszármazottak is, blogolás és nyálverés helyett, hajnalhasadtával mennének kapálni, merő szolidárból.

Ótvar az egész.

Tegnap azt a hírt találtam olvasni, hogy szívük szerint az illetékesek max. 20%-nyi rossz hírt engednének a médiákokba. Érik már, érik...

Szombaton St Albans-ben voltam, megtekinteni az ottani katedrált. Hát mit mondjak, uáááá. Ráadásul volt gyerekkórus próba is meg felnőtt kórus is, és mivel próba, tök ingyé. A katedrál is ingyenes volt. (Van, ahol 6-8 font a belépő, de megmondják, hogy ez a katedrálra lesz fordítva, mert itt állam, egyház az nem ad pénzt, adakozzon a hívő és költsön a tursita; de ebben az országban el is hiszem, hogy arra megy a pénz, amire mondják.)

A gyerekkórus nagyon édi volt, aztán egy láthatatlan kéz orgonálni kezdett, majd kiakadt egy regiszter és csak sípolás hallatszott, aztán rémes zaj, amire azt hittem, összedőlt az orgona, de nem. Ekkor szállingózni kezdett a felnőtt kórus, majd 10 perc múlva már próbáltak, a túlélő orgonistával együtt.

Még azt fűzném hozzá, az a jó a középkori városmagban, hogy kicsi és szűk, ez jó a járványnak, jó a tűzvésznek és jó nekem, mert a vasútállomás max. tíz perc gyalog, hah.

Amúgy elképesztő, hogy az összes londoni pályaudvar hemzseg az olyan emberi élőlényektől, akiknek kromoszómakészlete x és y mellett tartalmazza még a latin ábécé összes betűjét, és még néhányat a görögből is. Persze, ha valaki diszkriminatív megjegyzést tesz, az egész ábécéskönyv felhorgad, hogy jujj, de cúna dolog, áááá, de akkor meg ne bohóckodjunk pávatollal a seggünkben, én sem járok gothic lolita ruhákban, pedig be nagyon szeretnék, de valahogy mégse.

Most például azon hullatom a könnyem, hogyha volna is gyerekem, neki nem lehetnének olyan szülei, mint nekem, mert én nem vagyok olyan ösztönös, mint az anyám, továbbá nem tudok főzni, varrni, kötni (kiskoromban rengeteg csini pulcsim volt, amit ő kötött) és hát semmiféle ötletem sincs, mit kell gyerekekkel csinálni, hogyan kéne a kis lelküket ápolni (bassza meg, még a sajátomat sem tudom!) és ha ezer évig kutatok se találok olyan apát a gyerekemnek, mint az enyém, aki gyakorlatilag az univerzumot ajándékozta nekem.

Az ember túrós palacsintát akar csinálni. Túró ebben az országban, hát ahhoz harmadik típusú találkozás kell.

Utolsó reményünk az Asda, ahol a sok lengyel miatt szokott lengyel kaja is lenni, hátha...

Áll a semmilyen szláv nyelven nem beszélő ember lánya a sok, angol feliratozás nélküli lengyel tejtermék előtt, szemez valamivel, amire az van írva: "twaróg", égnek fordítja szemeit, és arra gondol, add uram, hogy a túró szláv eredtű szó legyen, majd megveszi.

Amúgy az volt.

Mingyá' jön otthon a mikulás és emlékszem, egyszer úgy kb. 12 éve valamiért beleolvastam egy Metal Hammer nevű szaklapba, ahol ódákat zengtek egy lemezkritikában. Soha előtte nem voltam oda e műfajért, de kisírtam, hogy rendeljünk má' Amazonról. Pa eleinte nem lelkesedett, mondván, nem ismerem, most minek csengessünk 12 dollárt +postaköltség. De hát ugye Téopi, stb. Meggyütt a cd és mindketten, igen, a felnőtt apám is, felfedeztük magunkban a metálost.

Hát lehet nem szeretni?

ismét csak én megmondtam, szinte vártam, hogy ez bekövetkezzen, hat hosszú év, de nekem és csakis nekem van igazam, a folyamat az elméleti számításoknak megfelelően zajlik.

ezentúl a vádlott távollétében is tartható tárgyalás

Az osztrák piktor is rendes szavazásos úton jutott be, aztán ládd-e mit csinált. És ez a Mo. fogja vezetni azt az Eu-t hamarosan, ami többek között, és nem utolsó sorban a fentebb említett piktorocskákból tanulva lett világra hozva. De nem kell aggódni. Ahogy Karinthy írta, még mielőtt kiderült volna, hogy szájukig fog érni a szar: gyerekkorában egyszer a homokozóban azt mondta a többi gyerekenek: "hagyj békén", ebből nyugati elemzők a Führer feltétlen békévágyára következtetnek. Szóval nyugi, nem lesz baj. Én azért mégis megpróbálok, ha vért vizelve is, de ebben a katedrálisokkal díszített börtönben maradni.

Hétvégén Canterbury mellett még Károlyra is berágtam, úgy, hogy nem is tudott róla, és amikor vasárnap felhívott, hát mit mondjak, milyen volt a hangom... felajánlotta, hogy hoz a főztjéből, mire rögtön közöltem, hogy isten ments. Mégis hozott, meg még muffint is, roppant rendes, meg kell hagyni. Sajnos, ahogy azt megbeszéltük, egyszerűen olyan a beosztásunk -ő ráadásul két helyen is dolgozik, stb.- hogy jóformán képtelenség találkozni. Meg az is most üt vissza, hogy egyrészt nem vagyok egy könnyű eset (bár, isten látja lelkem, előtte mindig igyekeztem emberelni magam, nem vinnyogni, nem elkövetni női hibákat, mint pl. túlzott ragaszkodás, stb. szóval nem elbaszni a dolgokat, mert vele tényleg jó volt), másrészt, legyünk őszinték, fogalmam sincs, mit-hogyan a férfiakkal, ezekhez az emberi játszmákhoz soha nem sajátítottam el a megfelelő skill-eket. Nem mondtuk ki, de én tudom, hogy így az egész halálra van ítélve. Kár. És kár, hogy tényleg mindent őstehetséggel tudok elszúrni. Így végképp semmi nincs amiért megérné kitartani és maradni.

Eredetileg arról akartam írni, hogy voltam hétvégén Canterbury-ben (katedrális), de sajnos vannak itt dolgok, amikről ugyan írni nem kívánok, de ahogy belevinnyogtam az éterbe, címszavakban, egyrészt tél, depresszió, aztán szakmai kompetencia megkérdőjelezése (hajjajaj, de mennyire), magány, majd vinnyogással mindenki más orbitális felbosszantása. Csoda-é, hogy amikor valami gyereknevelős oldalon valami pizsamabékás meséről volt szó és nekem eszembe jutott, hogy nekem is volt pizsamabékám -egy filc anyagból varrott béka, amiben a pizsamát tarthattam kiskoromban- akkor eme emlék hatására tényleg azt éreztem, hogy slussz, minden egész eltörött. Talán itt az ideje úgy, ahogy van beismerni az egész "dolgozzunk külföldön" projekt teljes kudarcát, és amikor itt elintéződtek azon dolgok, amiknek még el kell, akkor nos, hazakotródni, akármilyen rémesek is a magyar viszonyok, ott mégsem vagyok totál egyedül. Négy óra van itt mindjárt, sötétedik és nekem csak az jár a fejemben, hogy milyen jó lenne otthoni fotelben az otthoni tv otthoni szarát nézni.

Tudom, eddig is kismilliószor emlegettem fel, hogy szar az egész, haza akarok menni, de az, így utólag, ráadásul jelen szituban,csak a tőlem megszokott magam generálta baromság volt, jelenleg viszont ajvé.

Anyáék azt mondják, a rossz dolgok is elmúlnak, persze, tudom én, csak nem elég gyorsan.

Amúgy Canterbury nagyon szép és jó volt, olyan áramvonalas vonat vitt oda, hogy azt hittem tévedés, erre a vonatra káeurópai nem ülhet fel. Az összes megállóhely nevében benne volt az "international", mert megáll az Eurostar is-már ha elindítják. Nem is értem, akkor Mo.-on miért nem hívják "international"-nek az összes vasútállomást, ahol pl. megáll a Venezia-St. Luciára menő vonat? Most képzeld el: Zamárdi International, hááháháháháhá.

Amerikában a subur-ben nem divat a séta. Ha sétálsz, és nincs nálad a tevékenyéget egyedüliként legalizáló kutya: gyanús vagy. Ti. elmentünk sétálni a festői Cleveland suburb-ben, mindössze egy háztömbnyit, ám éreztük, ahogy figyelnek minket és éreztük, hogy megmérettettünk és bűnösnek találtattunk ebbéli tevékenységünkben. Kínosan röhigcséltünk és felvetődött hogy kölcsön kellett volna kérni egy kutyát.

A paranoia nem volt alaptalan, mert a másnapi helyi hírmondó színes rendőrségi hírei között figyelt a következő:

Egy férfi, a garázsában matatva felfigyelt egy a háza előtti járdán sétáló nőre, aki egyik kezével bőröndöt húzott, a másikban szendvics volt, amit meg épp evett. Egy pillanatra megállt a garázzsal egy magasságban, mire az éber pógár legott kihítta a yardot. A yard késlekedés nélkül kiszállt a helyszínre, ahol a következő derült ki: a nő eredetileg autóval indult el, de az lerobbant, amúgy a bőröndben könyvek voltak, amiket a közkönyvtárba igyekezett visszavinni és gondolta, odáig már elgyalogol. Hát rosszul tette!

Hogy mik vannak! És hogy hogy kell vigyázni!

Akkora a jólét, még a verebek is kövérek.

Az vagyok én.

Pontosabban: olyan érdekes, még most is, évekkel a jelenség felfedezése után, hogy egy maroknyi emberen kívül nem érdekel, hogy mit ugatok össze-vissza. Már értem ez alatt pl. azt, hogy ha itt, de nyugi, otthon is, tehát azon a maroknyi emberen kívül, bárkinek elmesélném, hogy miért mentem el pl. Winchesterbe, (katedrál, Alfréd, bla, bla, bla), akkor már az első taktusoknál kiül arcukra az "aha" unalom, és nem azért mert szar mesélő vagyok, hanem mert figjunk sincs, mi is Winchester (ó, dehogynem tudják ők mi az: puska vagy számítógép alkatrész, anyád) és ha van is, akkor is, leszarják... Akkor én meg minek éljek bármiféle társasági életet?

Irigy facérok szerint igazán nem kéne a panasz, mert hogy van nekem ám boyfriend-em, nahát télleg, észre se vettem! Mert Károly is inkább a melltartó kosárméretében érdekelt, mint abban, mit láttam, én ezt megértem, a bennem élő cihológus minden empátiájával, de azért engedtessék meg, hogy a cickóimon túl is legyen értelmes élet. Aztán persze ő és a hasonszőr ifjak csodálkoznak, hogy hogy tarthat egy házasság 30 évig is, vagy tovább? Nos, úgy bazd meg, hogy a kefélésen túl is létezik mondanivaló, meg hallgatóság is. Vagy létezett... mert manapság én olyan férfival face to face még nem találkoztam, aki... de á, hagyjuk is... mondom, pusztába...

hogy mi a fenét csinálok ezen a pályán, ha egy mezei övsömört sem vagyok képes felismerni, és az nem mentség, hogy tegnapelőttig még a büdös életben nem láttam a valóságban.

Tél van, már értem azt, hogy négykor sötétedik, és az ember könnye hullik, amikor este, amikor mindenki más hazafelé üget, én akkor megyek munkába. A következő szabadságomat hosszú harc után kaptam meg, márciusra! 4 kurva hónap!

Teljes depresszió, amerre ellátok, csak depresszió. Ha nem egy fasisztoid országról lenne szó, hát mennék máris hazafele, és ki nem tenném még egyszer a lábamat, vagy csak nyáron.

Eccer találtunk a Kim Philby által felhalmozott cájg között egy szig. biz. titkos iratot, amit ő valamikor valamiért hazavitt magával és ottmaradt. Ez nem volt más mint a -ha jól emlékszem- Budapest 1972-es vasúton történő kiürítése atomcsapás esetén. Volt keretsztori is: a csapást, nyilván jól megfontolt stratégiai okokból Angyalföld kapja. Leírták benne, hogy hogyan, merre kell a túlélőket (elnézést, miket?) kivinni a városból, és hogy merre fuvarozzák be dicső seregeinket (elnézést, akkor már minek?).

Milyen nagyon jó nekem, hogy a New York JFK-ról induló gépen sikerült beszereznem egy exkluzív exovírust, ami először okozott torokfájást, köhögést, aztán hányingert, hasmenést, okádást, most már pedig a gyulladt szemnél tartunk. Amikor műszakban hánytam, még meg is kérdezték, nem-e terhes volnék, na az kéne még bazd meg, de nem, nem vagyok.

Ellenben buzog bennem annyira a jóindulat, hogy fáradtságot nem kímélve hintem szét magam körül, aztán jön a pandémia, az origójában ott ülök én, rólam nevezik el az új törzset, három év múlva pedig gaz veri fel a kihalt nagyvárosok aszfaltútjait, néhány túlélő horda meg egymást öli élelemért. Én pedig egy ezüstös felhőben lebegek a vizek fölött és a Bhagavad-Gítából idézek: a halál lettem, világok elpusztítója.