Ahh, gyermekeim, most elmesélem, hogyan tettem szert a voyeur-ságomra.

Az még a gyengébbik eset volt, hogy egy hónap alatt kitapasztaltam ki/mikor/hol sétáltatja a kutyáját. Egyesek atomóra pontossággal élték a kutya által diktált napirendet.

Ugyanitt az emberek többsége mintha az Omszki-tó mellől vagy Délegyházáról (nudistaparadicsomok ezek) jött volna, de az erkölcseik mindenképp. Mindenki remekül szórakozott.

Szerintem nem sejtették, hogy én nézek és látok. A szomszéd tömbben nem volt ritka, hogy bugyi-melltartó kombóban vasaltak, a tökig nyitott erkélyajtó mellett. Vagy ott volt az az Adonisznak igazán nem nevezhető fickó, aki egyszál fszban pucolta a cipőit az erkélyén. Aztán ott volt a vámpír, akinek soha nem láttam felhúzva a redőnyeit -nappal. Éjjel viszont mindig. Az igazi hardcore élmény viszont az volt, amikor hideg téli estéken kibámulva az ablakon magam is elcsodálkoztam, hogy a szomszédok rosszul behúzott függönyök "mögött" (valójában preimer plánban, bár ők ezt nem tudhatták) élik a házaséletet. Ifjú padawanok! Ha nincs redőny/reluxa és a firhang is kicsi, akkor soha ne felkapcsolt villany vagy működő tv kékes fényében luffantsatok! Mert mi figyelünk benneteket.

A mi házunkat sem kellett félteni. Nem csak a szomszéd tömb, de mi is egy szál függönyben rohantunk ki egy-egy szaftosabb baleset reményében az erkélyekre, ha valami tehetségtelen tuskó csikorogva ráfékezett a fekvőrendőrnél. Igen, mi. Meleg van ám a panelban, hát rászoktam én is.

Aztán ott volt a történelmi múlttal rendelkező kiserdő és szentivánéji izgalmakat ígérő világa. Már az én születésem előtt is láttak szatírt anyámék az erkélyről (ó, az a sokat látott erkély!), amint az aszfalton ide-oda szökellt. Aztán a tesóm is látott egyet az erdőben, messziről, de hiába integetett a szatír neki kedvesen a farkával, tesó szerint kicsi volt az. Én még sajnos nem részesültem ebben az örömben. Viszont ha lehullottak a levelek, a villamosról rögtön láthatóvá váltak a hajléktalanok pokrócból összerótt légvárai, s ők maguk is, amint a légvárak előtt a fagyos avarban családterveznek. Az utasok felháborodtak, én meg azon vihogtam, ők hogy fel vannak háborodva. (Komolyan nem értem ezt a fene nagy prüdériát, de erről majd egyszer máskor.)

Ó, a társasházi lét örömei...! Mindig tudni lehetett, ki, mikor ér haza, hol tartanak a családi melodrámák, és hol kozmált oda a vacsora. A vizesblokk és a falak rádiójáték formájában közvetítették mások béltraktusainak rendszeres vagy rendszertelen működéseit, a mosás és tisztálkodás legapróbb részleteit, és a magánéletet. Egy lakás különösen a kedvencem volt, szemmel is tartottuk, mivel aki oda bement, soha többet kijönni nem láttuk. Egy magyarázat van, és érti, aki érti: gender bender.

Most olyan helyen élek, ahol az ablakok az égre néznek, és a kilátásba csak az visz némi színt, ha a madarak leszarják a tetőablakot. A szomszédaim kilencven százalékát nem ismerem, és ők sem engem. Néha a vizesblokk és alsószomszéd megszán és élvezhetem, ha az égetni való óvodást nevelik, illetve néha tudom, mi lesz ebédre/vacsorára.

Szomorú hely az egy kukkolónak.

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.