"Ha csak egyetlen féreg is van a bulin, -ahol egyébként hemzsegnek a szimpatikus férfiak-, holtbiztos, hogy rádszáll."

Murphy sokadik törvénye

Libaleontin, marquise de Sade feljegyzései, melyeket ápolói tanácsára öntött formába.

Mondhatnám, hogy folyton szar alakokkal hozott össze a sors, de ez így nem teljesen igaz. Nem mindig voltak tahók, tuskók, taplók, csak szellemi kihívással küzdöttek: nem bírták a szellemem támasztotta kihívást abszolválni.

Volt egy, nagyon rég... igazi anyuka kisfia... én viszont nem vagyok sem cseléd, sem pótmama. Elnevezett gidának. Nem a kecskegida, hanem vmi rajzfilmfigura után, mert olyan édes voltam szerinte, mint az a figura, én meg bilagit után kutattam a szekrényben (mondtam hogy bipolár vagyok ha sweet talk-ról van szó).

Vagy a széplelkű ellenőr a metróban. Mindig talált valami dícsérni vagy kérdezni valót - ami persze köszönő viszonyban nem volt a bérletem állapotával. Milyen jó, hogy sokan voltak a megállóban, mert isten bizony jármon rúgtam volna. Engem senki ne zaklasson.

És ott volt az a másik. Ha nem úgy történnnek a dolgok, mostanra már orvosfeleség vagyok. Kár, hogy szegény egész lénye vegytiszta dühöt és gyűlölködést váltott ki belőlem. Emlékszem, voltam olyan rohadék, hogy beállítottam a palánk alá, és kosárra dobtam -sokszor-, élvezve ahogy a labda minden találatnál fejbe veri. Szeretett volna tőlem dolgokat, de, anélkül hogy halvány fogalma lett volna róla, a legaljasabb módon sértett végig. A hátam mögött azt mondta, hogy daráló vagyok, mert sokat beszélek. Ezt abból szűrte le, hogy végig beszéltetett egy órákig tartó buszos túra alatt. Talán ha nem kérdezgetett volna! Pusztulj el! - gondoltam magamban és készültem a rövánsra. Nehány év múlva jótét barátnőm tanácsára összeszedte minden bátorságát, hogy valljon és kérjen. The time has come! Tél volt, sötét, mint a bakacsinban és kurva hideg. Elhozta a kutyáját is, sétálni a csillogó fagyban. A dög rögtön rálépett a szutykos patájával a lábamra, nem kezdődött jól... Nagy vonalakban sejtettem, mire hozza ki a játékot. Legszívesebben üvöltöttem volna, hogy honnan van mersze azok után, de inkább eljátszottam Déryné Széppatakit és hálálkodva, hogy rám gondolt, de szerényen elutasítva, oh, micsoda kegy, beh zavarban vagyok, meg sem érdemlem én ezt a nagy jóindulatot, a magam részéről pontot tettem az ügy végére. Ő nem. A legrettenetesebb az volt, amikor kiránduláson a Bódva partján a harmatos csalitban gázoltunk és a teljes létszámban felsorakozott osztály előtt tette a szépet. Végső érvként, mert már minden mást előttem, közöltem, nem tudnánk együtt élni, hisz nem egyezik az ízlésünk a konyhaművészet terén (ő mindent meg tudott enni, én semmit). Erre az a piszok közölte, nem baj, majd külön konyhában főzünk! Tajtékzottam. Mindhiába. Aztán a résistance jegyében elmaradt mellőlem, másokat boldogított. Évek múlva találkoztunk és megkérdezte, boldog vagyok-e egyedül? Akkor és azóta is a válasz: igen.

Jobb így mindannyiunknak.

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.