sokáig nem szűnő bánat forrása volt, hogy nem kaptam barbiautót. Most már örülök neki, hogy nem, mert az egykori barbizás egy sötét szégyenletes folt a nagyívű intellektuális múltamon, hát mégha azt is bevalljuk, ott és akkor élveztem.

De az még most is fáj, hogy ahogy a barbiautóért, úgy egy babafejtorzóért is vágyakoztam egy időben. Ezaz izé egy műanyag nyak volt, egy szőke babafejjel és a hajával lehetett baszkódni. Majd meghaltam érte, erre a nagyszülők meg is vették, a húgomnak, aki a kishúgok jellemző kőkeménységével utasította el, hogy olykor kölcsönadja. Na most, a baj tkp. az volt, hogy ha ezt a szülők vették volna, akkor a béke érdekében rögtön kettőt vesznek, de nagyanyám (és ez most nem vádaskodás, csak mesélek, ne értse félre senki) soha nem értett egyet a szüleink ezen politikájával, hogy így előzzék meg a sivító konfliktusokat, miért is kellett volna neki? Nem az ő fülébe üvöltöttünk, max. egy hétig nyáron. Amikor pedig finoman jeleztem, hogy én is szerettem volna ilyen babafejszörnyet (mostani fejjel már szörny, naná), nagyanyám kifejtette, én már nagylány vagyok ehhez. 

A mai napig nem tudom a választ arra a kérdésre, hogy ha lenne két azonos nemű gyerekem, és mindketten ugyanazt a hülye játékot akarnák, akkor mi lenne a helyes eljárás?

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.