Bevezetés.

J'accuse. Nyíltan vállalom, lófaszt sem tudok az interperszonális kapcsolatokról, ezt már itt a blogban is említettem már párszor, ezt a képességet amúgy nem magamtól fejlesztettem ki, a termékeny talaj megvolt, de azért a játékhoz többen kellettünk: ha a világ gyerekkoromban (az óvodás évektől kezdve) nagyobb toleranciát mutatott volna felém, talán másképp alakult volna, de ha nem, nem.

Tárgyalás.

Most persze szopunk. Mert ésszel fel nem érhetjük a férfiakat, azok metakommunikációját, egyét különösen nem. Károly reggel, amikor nem is ez lenne a dolga, feloson a hátsó lépcsőn, pár lopott perce, ez óriási, a múlt hétvégén nagy nehezen lenyelt játékszabályok szerint én ettől elolvadok, annyira édes tőle. Megkérdezi, mik a terveim a hétvégére, amikor meg azt felelem, megyek Londonba, lekonyul az arca. Én meg a korábbi tapasztalatok alapján (bővebben kifejtve korábban, vö. affinitás hiánya), nem azt kérdeztem, hogy "miért kérdezed?" (értsd: csak nem? mégis velem akarsz valamit csinálni, még ha eddig úgy tudtuk is, holnap is melózol, de talán lemondod?) Hanem az új játékszabályok szerint csak annyit mondtam, de hát kettőnk közül te vagy az elfoglaltabb. Erre annyit mondott: igen.

Befejezés.

Nem is érdekelt volna a "mit-miért?", ha a nálamnál okosabb és nem szociopata emberek fel nem hívták volna a figyelmemet arra, ha mégis mélyíteni szeretnék, akkor azt kellett volna kérdezni, "miért?" Na igen, csak sajnos a múlt hétvégén nem kevés könny árán lenyelt és elfogadott valóság -vagy ami a személyes percepciómban annak látszik-, a szociopátia és ama tulajdonságom, hogy a legkisebb ellenállás felé mozgok*, nos e három kombinációjának hatására a gép azt a reakciót dobta, amit fent lehet olvasni, már késő.

Only time will tell.

*Szavahihető forrásokból származó információk szerint már csecsemőként is olyan voltam, ha pl. szopni kellett volna, és valami nem úgy működött, ahogy szerintem kellett volna, akkor látszott rajtam, hogy kész, fel is adtam elsőre, jöhet az éhhalál, de többet én szívem szerint nem próbálkoznék. Ez a szakirodalomban amúgy zsigeri lustaságként ismert.

És nyájas olvasó, ha véletlen nem ismertél volna még retardot, most már igen, engem, hahahahaha.

Még másfél hét a szabadságig, összesen 6 éjszakai műszak, de mintha a végtelenbe bámulnék, ráadásul ma még szar is az idő, szakad az eső, nekem is erős sírhatnékom van, már vettem egy csokor tulipánt, hátha segít, összeírtam mit csomagoljak az edinburgh-i útra, ennek ellenére nem javul a kedvem, mert ma is menni kell dolgozni, ez a kisebb baj, de a rovarokkal elözönlött helyre, bleeeeh, és a szabadságig ott még négyszer kell megjelennem, pföhöjj. Bele fogok őrülni.

Ettől hátha jobb lesz:

Én nem láttam egy percét sem, de amikor Cleveland-ben voltam, a tv-ben egyik este épp a Pittsburgh Steelers játszott asszem a New Orleans Saints-el. Fingom nincs a játékról, untam, mint a szart, tíz perc után elmentem olvasni egy NatGeót keményvonalas mormonokról, ahol ha nincs 6 felesége, nem férfi a férfi. Ennek az ortodox szektának a perverz idióta vezetője, a főpróféta amúgy már évek óta sitten hűsöl, mert a szövetségieknek elege lett a kiskorú feleségekből. A faszi amúgy nem szarral gurít, mint próféta, lefoglalt naplója szerint azt is az atyaúristen nyilatkoztatta ki neki álmában, hogy többet járjon szoláriumba, és nem, baszki, nem viccelek, ez ott volt leírva.

Az, hogy min. fél éven belül munkahelyet váltok, az kurva isten, és lehetőleg több pénzért.

És.

Ha kivégeztem az összes angol katedrálist, akkor a műveleti területet áttesszük Francföldre, már csak a nyelvtudást leporolandó is.

Most is itt írja az sms-eket, szegény, nem tudja, már meg is száradt a tinta az ítéletén.

King's College Chapel, déli oldal, napsütésben

Belülről

Az északi oldal, még borult időben

Addig gondolkodtam, hogy rájöttem,

visszamegyünk a kiindulási ponthoz, azaz

korábban azért nem akartam közelebbi ismeretséget kötni férfiakkal, mert a "nyuszika, bazd meg a kalapácsod"-effekt alapján, már a "még el sem kezdődött" fázisban borítékoltam egy orbitális csalódást, és kudarc van elég az életemben enélkül is.

És milyen kibaszott igazam volt!

Sajnos csak egyszer teszem félre az óvatosságot, lám-lám, akkor is házhoz megyünk a pofonért, hah, még mondja valaki, hogy nem vagyok mazochista, hehehehe.

Oké, lecke megtanulva, innen nézve nem is baj, hogy annyira nem volt része az életemnek és a legtöbb mászkálós élmény egyedül ért, így nem lesz akkora különbség, mint amúgy lenne.

És jobb előbb, mint utóbb.

Tehát, nem fogok én itt keresgélni, maradok egyedül, majd visszaszokom, hogy milyen az, amikor csak a család és max. kettő darab barát kíváncsi arra, élek-e vagy sem, de az illúziókból, odavetett morzsákból, kudarcokból és a csalódásból nem kérek.

Tegnap hazafelé a Cambridge-King's Cross vonatúton elébb egy erős harmincas olasz, aztán egy kiskorú japán hímnemű lény arra használta az okostelefon videókamera funkcióját, hogy

a, kinyomjon egy pattanást az arcán,

b, kiszedjen néhány csintalan szemöldökszőrt.

Így jellemezte B. a kapcsolatomat Károllyal, amit én is tudok, csak én a kevésbé lírai állóvíz és holtvágány szavakkal írok le.

A probléma gyökere, hogy K nem igazán mutat affinitást, hogy a vasárnap éjszakánkénti közös munkán kívül is találkozzunk vagy csináljunk valamit. Például lesz egy rajzfilm, ő maga vetette fel, megnézhetnénk együtt, de odáig már nem jutott, hogy kiderítse, mikor kerül a moziba, én megtettem, meg is mondtam neki, erre közölte, hát ő most egész februárban nagyon elfoglalt, rengeteg műszakot vállalt, mert autóra gyűjt. Ez dícséretes dolog, de amikor érezhetően csalódott voltam a telefonban, akkor meg azzal jött, hogy így meg bűntudatot keltek benne, Persze, bazd meg. Soha nem kértem semmit, ezt se, csak megörültem a felvetődött gondolatnak, és asszem nekem is van jogom érzelmekhez. Amúgy eddig szabadak voltak a hétvégéi, ahogy az enyémek is, de ő mindig a barátaival töltötte azokat, de akkor sem szóltam semmit, bár valljuk be, rosszul esett, de mivel arra gondoltam, ez az egész csak egy „friend with benefit” dolog közöttünk, hát nincs sok alap rá, hogy én itt igényeket jelentsek be, hogy hát jó lenne ezt meg azt.

Egyszerűen nem értem őt, mert pl. amikor Amerikában voltam, akkor hiányoztam neki, ezt meg is mondta; egyszer azt találtam mondani, hogy nem szeretnék többet egyedül lenni és ő erre azt válaszolta, ne aggódjak, mindig ott lesz nekem (ami nagyon jól esett, és nem olvastam bele semmi lila gőzös romantikus szart); aztán pl. egész héten többször sms-eztünk (mondjuk minden héten így van), meg telefonon beszéltünk, aztán pénteken reggel még váltottunk pár sms-t utána meg este úgy voltam vele, ő melózik, meg fáradt, mert ez már a sokadik éjjeli műszakja egy huzamban, és különben is, eddig kedd óta mindig én küldtem az első üzenetet, szóval hagytam, ha akar valamit, majd keres. Nem keresett, de oké volt így, én is fáradt voltam, stb. Szombat este jött is az első sms, hogy már olyan régen nem beszéltünk, meg fel is hívott… de ha meg hiányzom, akkor mi a francért nem lehet /-ett volna munkán kívül is találkozni kicsit? Egyszer megkérdezte, miért egyedül kirándulok, mondtam, mert nincs senki aki jönne velem, erre sejtetni engedte, (bár nyilván én értelmeztem rosszul eszerint), hogy kérdezzem őt, egyszer kérdeztem, jönne-e múzeumba, de nem, a haverjai, oké, többet nem kérdeztem. A York-i dolgot még egyszer meg fogom kérdezni, de csak kvázi udvariasságból. Aztán majd elmegyek egyedül, eredetileg is ez volt a terv. Karácsonykor se lettünk volna együtt, de ott saját megdöbbenésemre sikerült úgy alakítani a dolgokat, hogy nagy nehezen, összejött a dolog.

Nyilván az a baj, hogy én abból kiindulva, hogy lám, ha mint nő én is kellhetek valakinek és összejött ez a friend with benefit dolog, valami hülye női logika mentén vérszemet kaptam és afelé kezdtem tendálni, hogy ha eddig eljutottunk, juthatnánk tovább is, de szemmel láthatólag nem, vagy legalábbis vele nem. Egyszer már, amikor elkapott egy pánikroham, hogy öregszem (ezt ide is megírtam), a dolog a képemre is kiült (szokás szerint) és ő meg is kérdezte, mi van, de amikor elmondtam, az volt a reakciója, hogy ez a beszélgetés egy pánikoló harmincas nővel neki már meg volt (tkp. fárasztja hát a dolog, hát akkor bocs, hogy élek, gondoltam), a barátnője pont azért fejezte be vele, mert ő még túl fiatalnak érezte magát elköteleződni. Szomorú, de talán ha nem nála idősebb nőkkel kezdene (én 2.5 évvel vagyok nála öregebb, és az a csaj is min. 3 évvel), akkor megspórolná ezt az egészet magának. Egyszerűen nem értem, mert , amúgy az élet más fontos dolgaiban nagyon éretten gondolkodik, néha én éreztem magam hülyének mellette.

B szerint ez a társas magány összességében romboló, és lépni kéne. Megmondani, hogy sajnos én ennél többet szeretnék (nem házasságot, csak valami szorosabb dolgot, vagy legalább többszöri találkozást), és ha te nem, akkor nem kéne erőltetni semmit tovább. Tudom én, de sajnos az, hogy  megkérdi sms-ben, hogy milyen volt a napod, meg eldumálunk és ez az egész benefites dolog még mindig jobb, mint a másik opció, ugyanis ha befejezzük, akkor nekem nem lesz semmim. Tavaly ilyenkor remekül megvoltam a komplett magányban, de akkor még nem volt összehasonlítási alapom, jó volt úgy, ahogy volt, most meg ugye… Sajnos a kizárólagos éjszakai műszakjaimmal és a hellyel ahol élek nehéz ismerkedni, mert ha szabad vagyok, akkor vagy alszom, vagy a következő műszakra várok. Errefelé nincs olyan hely, ahol nyugodt szívvel ismerkedhetnék és olyanokat találnék, akiknek hasonló az érdeklődési köre (egy pub nyilván nem az a hely). Hogy tisztán lássunk: én nem kizárólag külföldi pasit keresnék, de hát errefelé olyan sok magyar nincs, én meg nem vagyok otthon, egy hét szabadság alatt meg nem lehet csodát tenni és találni valakit magyar földön.

Egyszerűen nem tudom, mit kéne tenni.

De miután a tököm kivan a munkahelyemmel, mert  csak éjszakai műszakjaim vannak, így pl. hiába lesz meg lassan az egy év gyakorlatom, a felét nem tudom annak, amit tudni kéne, pl. hogyan megy a gyógyszerek rendelése, stb; mert éjszakai műszakot senki nem akar csinálni, és a manager-rel szinte közelharcot kell folytatni, hogy szabadságot kapjak, mert egyszerűen nincs, aki helyettesítsen (pedig a fizetett szabadság mindenkinek jár); mert teljesen elfáradtam pszichésen a demensektől; mert elegem van, hogy a munkehelyen úszunk a csótányban és poloskában, szóval mindezek miatt erősen gondolkozom a váltáson. Most kértem szabit júliusra és szeptemberre, ha mindkettőt megadják, akkor szeptemberben, ha a csak a júliusit, akkor azután, már nyáron, de felmondok itt és így ha előbb nem, de akkor végképp vége lesz a vidám vasárnapoknak Károllyal, és mivel, mondom, munkán kívül nincs affinitás a részéről, vége lesz az egésznek.

Nem kérek tanácsot, de ha valakinek mégis van valami korszakos ötlete, hogyan lehetne rendes, értelmes, a jelenleginél több érdeklődést mutató férfit fogni, (aki nem esik kómába a múzeum szó hallatán sem), az ne habozzon, ossza meg velem.

Avagy meg kéne már tanulnom, hogy nekem végül is úgyis csak az egyedüllét jut. Minden más csak illúzió.

Köszönöm a figyelmet.

Elugrottam megnézni a King's College Chapel-t. Az épületre nem vesztegetnék időt, ugyis csak szuperlatívuszban lehetne, lesznek majd képek, most inkább az egyébb élményekről ejtenék pár keresetlen szót.

Útban oda a vonatból a következőt láttam: egy fickó pick-up-ból próbált birkákat pásztorolni, az amúgy roppant hercig, feketepofájú fajtából álló, mindössze 10 fős nyáj pedig meglehetős döbbenettel nézte a gazda ebbéli erőfeszítéseit és jottányit nem volt hajlandó mozdulni, mondván, lehet, hogy ez a módi Ausztráliában, sőt mégilyenebb, vö. terelés helikopterről, na de ott egészen mások ám a léptékek, szóval szartak az egészre. Mindeközben a háttérben emberek maroknyi csoportja egy meglehetősen meredek domboldalban dombnak felfele golfozott; először azt hittem, rosszul látok, de vonat lassítani kezdett, szóval jól láttam. East-Anglia továbbra is olyan kurva szeles, hogy ennél akkor se lehetne szelesebb, ha a nyílt tengeren sétálnánk.

A világ szégyene: Cambridge egyetmevárosában azért kell civil megmozdulást szervezni, hogy a városi könyvtárat ne zárják be.

Nemrég megnéztem Az Út c. poszt-apokaliptikus filmet (a könyvet nem olvastam, de nem is fogom, a film bőven elég volt), és ugyan semmi köze egymáshoz, mégis Brian Aldiss Szürkeszakállára emlékeztetett, fogalmam sincs miért. Ha egyszer hazajutok, magamhoz is veszem a könyvet.

Láttam egy vicces videót is, luxushajó a viharban, a népek meg csissz-csussz ide-oda, és ettől egy másik Aldiss mű jutott eszembe, sajnos most nem jut eszembe a magyar címe, de baró jó volt, egy többgenerációs űrhajóban tengődő társaságról, és ahogy ott kalandoztak a hajóban, voltak regék egy helyről, ahol "a kéz lábbá válik" (nyilván gond volt a gravitáció generálásával), és ahogy a népek a videón csuszkáltak, hát a kéz télleg láb volt. Ha egyszer hazajutok, magamhoz is veszem a könyvet.

Láttam egy nagyon jó fotósorozatot a minap Csernobilról, Pripjatyról. Télleg pazar, minden olyan, amilyennek lennie kell, amikor az ember elképzeli az atomcsapás utáni világot. Minden szétdobálva, ebek harmincadjára otthagyva.

Láttam videót is a kiürítésről is, érdekes módon elég komótosnak hatott, jöttek a buszok, a népek felszálltak és elmentek és vissza már nem jöhetett senki sokáig. Elvileg.

Szóval szeretném tudni, hogy akkor,           

- a fűben rozsdásodó autónak miért nincs egy darab ülése és ajtaja sem, inkluzíve motorháztető?

- a városi uszoda kiszáradt medencéjének alján miért egy pad mereng az időnek múlásán?

- kitépte ki a vezetékeket a falakból?

- a gyerekszoba padlóján a játékok között miért heverészik egy gázálarc (odáig kellett viselni, ott meg már nem)?

- a magánlakás miért nem úgy néz ki, mint amit sietve hagytak el, hanem mint amit szarrá fosztogattak? (vagy talán a sugárzás hasogatta fel a fotel kárpitját?)

Lezárt zóna? Hááát.

Szellemváros? Hogyne. Enyves kezű kísértetekkel. Vodka meg remek védőital, naná.

Készülök haza is, kérdeztem a családot, mit vigyek ajándékba, apám szíve szerint 4 liter spéci gyomírtót szeretne az Asda-ból, röhögtünk is, hogy hát ha még nem voltam letartóztatva reptéren, akkor ugye..., de ma ez fogadott a blog admin felületén, és erősen gondolkozom, hogy mégis viszem a cuccot, és vagy megmérgezek valakit vele, vagy felgyújtom.

"Az új médiatörvény rendelkezései miatt a korábbinál egyértelműbben kell jeleznünk, mely blogok kínálnak felnőtteknek szóló tartalmat. Kérjük, a Beállítások/Általános fülön elérhető menüben jelezd, ha a blogod felnőtteknek szól. A látogatóidnak első olvasás előtt nyilatkozniuk kell, hogy elmúltak 18 évesek. A blogod tartalmát mi magunk is felnőtt-tartalomnak minősíthetjük, ekkor szintén feltűnik majd az előbb említett belépőoldal."

És ha valakinek gondja van eme bejegyzésemmel, akkor:

a, pereljetek, gecik, pereljetek

b, eltűnök a föld színéről is, mint a Gestapo Müller (igen, áthallás), és bottal üthetik a nyomom

c, mindkettő

mivel épp 5 perce derült ki, hogy bizonyos Kenilworth nem messze van busszal Warwick-tól, Warwick-ot meg már ismerem, nincs olyan messze vonattal, és én rögtön erős izgalmi állapotba kerültem, de sajnos még mindig korán sötétedik egy ilyen trip-hez, szóval lehetne a tavasznak kicsit igyekezni.

(oké, mondjuk nem kéne nyávogni, három hét múlva szabira megyek, és a tervek szerint meg sem állok Skóciáig, na jó, csak Edinburgh, de akkor is, Kenilwotrh is egy hrauuur jaaaaaj, must see dolog)

Egy általam igen kedvelt blogban elolvastam a szerző szülésének történetét. Eggen. Soha. Meggondoltam magam, ilyenben nem vagyok hajlandó részt venni. Rettenetes! Retteneteeees!!!

Merő véletlen kiderült, hogy felkerült a netre komment formájában egy autókázás során összehozott eszmefuttatásom.

Ti. egy középkorász prof egy tanulmányában arról írt, hogy a székelyek eredetileg türk eredetű nyelvet beszéltek, de a magyarokkal való együttélés során, nyelvet váltottak.

Az, hogy egy etnikum nyelvet váltott, vagy egy nyelv etnikumot, nem egyedi eset a történelemben.

Ennek analógiájára hoztam fel, hogy valami hasonló történik a cigánysággal is, azaz, egyre kevesebben beszélnek valamilyen cigány nyelvet (melyek amúgy az indoeurópai nyelvek közé tartoznak, és nem a finnugor csoportba, hoppá), egyre többen a magyart. Azaz az etnikum nyelvet vált. Sőt. Ha azok szempontjából nézzük, akik nemzethalált vizionálnak a demográfiai mutatókra hivatkozva (értsd: elfogy a magyar és az ország lakosságának 100%-a cigány lesz), akkor a nyelv vált etnikumot (persze ezekhez a váltásokhoz  száz évek kellenek. De a folyamat itt és most zajlik). Ez volt az én gondolatszösszenetem.

Erre reagált ott a kommentek közt egy bizonyos nagylátogatottságú bloggal rendelkező, tévedhetetlen megmondóember –aki erősen hasonlít* egykori ókorász professzoromra abban a tekintetben, hogy mindketten megingathatatlanul hisznek önnön nagyszerűségükben és zsenialitásukban- hogy persze, ötven év múlva meg kihalnak a szőkék és kékszeműek.

Bunkó vagy, Bugsy.

*Kivéve, hogy a prof letett az asztalra azért egy vaskos életművet és bár az arca mint a színes szélesvásznú, kurva művelt, és kurva jó előadó és jól is ír, míg bizonyos tévedhetetlen megmondóember, nos, csak hiszi mindezt magáról.

Mackó találta

Máma láttam luxus basement lakást. Ha valaki nem tudná, ez illen szuterén, illen pincéből lett lakás, de az ablakai még csak nem is az utcára néznek, hanem kőfalra, de azért luxus, mert a city of westminster nevű londoni negyedben van.

És a járdán járók jól láthatták, amint odalent a luxus basement lakásban kettő darab luxuspincsi a luxuspadlószönyeget luxusul összeszarja.

az úgy volt, hogy a közelmúltban

naaaaa itt akkor álljunk is meg,

családom és közeli barátaim most forduljanak el, vagy csukják be a szemüket

jó? megvan? nem ér lesni!

többiek olvassanak tovább nyugodtan,

tehát a közelmúltban jól megharapdálták a combomat, (áááhhh, ember követte el, nem veszett kutya)

na most ugye kedves családtagok és közeli barátok, én szóltam, de tudtam, hogy ugyis mohón tovább olvastok, aztat ez lett a vége, la

de folytassuk a sztorit,

és az események utólagos elemzéséből kiderült, a kiváltott érzés pontosan megegyezik azzal, amikor évekkel ezelőtt belemarkoltam a bekapcsolt villanypásztorba: bzzip.

Érdekes.